(Űrhajósok, 1. könyv)

Egészen közel az idő, amikor a bolygóközi repülések a merész álma valósággá válik. A tudomány és a technológia ugrásszerűen közeledik ennek az ambiciózus feladatnak a végrehajtásához. Ma már kétségbe vonhatatlan, hogy a jövendő nemzedék el fogja hagyni a Földet, és követik őket mások is, egyre többen. És mai tudásunkkal úgy látjuk, hogy ez a veszélyes folyamat hősiességet kíván.

Emlékezzük a sarkvidékre. Volt idő, amikor e földrajzi hely megközelítése, elérése távoli álom volt csupán. Sok évszázadig kívánták ezt az emberek. Nagy nehezen, sok bátor kutató életébe került, míg megnyílt az út a pólusokra. Megkezdtük a munkát mégis. Dmitrijevics Papanyin expedíciója a világ érdeklődésének központjába került. De ma már az Arktisz-intézet dolgozói átlagos, hétköznapi útként teszik meg a távot.

Ugyanez fog történni a bolygóközi repülésekkel is.

Az idegen bolygókra történő látogatás most hihetetlennek tűnik, mert még nem történt meg. De rövid idő múlva, mondjuk, a Jupiter holdjaira fogunk látogatóba menni.

Az ember a jövőbe néz. Ha nem így lenne, megállt volna a haladás. Újabb célt kell a nemzetközi érdeklődés középpontjába helyezni, de amint elérjük tovább kell lépnünk, és az előzőleg vonzó cél köznapivá válik.

És ez nagyon jól van így!

A szerzőtől távol áll a gondolat, hogy munkája valós képet ad a világűr meghódításáról. Egy ilyen képet nem lehet adni. Az élet mindig különbözik fikciótól, gazdagabb, és változatosabb annál.

G. Sz. Martinov

Moszkva, 19… év július 1.

Holnap start…

Pontosan 10:00-kor a Szergej Alekszandrovics Kámov által vezetett űrhajó elhagyja a Földet.

Gondoltam-e valaha arra, hogy lehetőségem lesz vele repülni?…

Természetesen nem! Mint mindenki más, távolból néztem az első repülőket és csodáltam őket.

Kámov és Pajcsadze különösen nagy embereknek látszottak a szememben, akik meghódították az eget, és bár voltak pillanatok, mikor álmodtam róla, — mint akárki más, — mégsem gondoltam, hogy társuk lehetek repülésük során.

Furcsa volt, amikor ez az elérhetetlennek tűnő álom mégis valósággá vált!

Sok csodálatos dologra volt szükség hosszú utunk megvalósulásához. Képes leszek-e megírni ezt azoknak, akik nem lehettek velünk? Képesnek kell lennem rá, hiszen ez volt a feladatom, az expedícióban. A munkám — mindent rögzíteni papíron, fényképen, filmen. A naplóm, aminek most álltam neki, lesz az alapja, reményeim szerint az alapja lehet egy könyvnek, amit két és fél hónapos repülés után, miután visszatértünk, kiadnak a Földön. Ezért a legkisebb részletet sem hagyhatom ki ezeken a lapokon…

Még csak kilenc óra van, és máris sok mindenről beszámolhatok. Tizenkettőkor kell lefeküdnöm.

Tudok majd aludni?… Nem valószínű…

Mikor kétségemet fejeztem ki ezzel kapcsolatban, Szergej Alekszandrovics előtt, azt mondta: — Hogy lefekvés után alszol-e vagy sem, azt majd meglátjuk, de a legfontosabb dolog, hogy fizikailag légy kipihent.

Megígértem neki, tehát meg is teszem, de közben leírok mindent az ezt az estét megelőző dolgokról.

Kezdem az elején.

Április 29.-én, majdnem pontosan két hónappal ezelőtt a szerkesztőm az irodájába invitált. Én csak előző nap tértem vissza Moszkvából, és az összegyűjtött anyagot rendeztem, és még nem igazán tértem magamhoz.

Amint beléptem, szerkesztőm hellyel kínált.

— Amit most ajánlani akarok önnek, — mondta — az nem a szokásos munka… — Rám nézett, és látta, hogy valamit közbe akarok vetni, ezért hozzátette: — Az expedíció rendkívüli, és veszélyes is lehet.

Habár egy pillanattal korábban már ki akartam jelenteni, hogy fáradt vagyok, és sehova sincs kedvem menni, de a szerkesztő utolsó szavai felkeltették érdeklődésemet.

— Nem félek a veszélytől! — válaszoltam. — Minél szokatlanabb egy munka, annál érdekesebb!

— Biztos voltam benne, hogy így válaszol — felelte ő. — Ön fiatal és egészséges, jó fotós, jó képességű újságíró, és még a kamerát is tudja kezelni. Ilyen képességű személyre van szükség ez esetben. Én még sem ragaszkodom ahhoz, hogy megállapodjunk. Joga van önnek ezt a munkát visszautasítani.

— Nem fogom elutasítani! — feleltem. Számomra érthetetlen pillantást vetett rám, és elmosolyodott.

— Annál jobb! — szólt. — Gondolom, ismeri Kámovot?

Erre a kérdésre összerezzentem. Kámov?… A világ legelső űrhajójának parancsnoka és tervezője.

Az, aki kétszer repülte körül a Földet. Csak nem rosszul?

— Természetesen! — feleltem. — Ki ne ismerné őt?

„Szóval emiatt a különös expedíció miatt hívatott —, gondoltam. Kámov neve nem hagyott kétséget afelől, hogy a Naprendszeren belüli, bolygóközi utazásról lehet szó. Ki ne vállalkozna közülünk egy ilyen útra? De egy dolog az álom, és egy másik, mikor az hirtelenlehetőség adódik egy ilyen útra.

— Ha akarja, — mondta a szerkesztő, — akkor részt vehet az új expedíciójában.

— Én nem tudok többet, de ha elfogadja, a többit majd Kámov mondja el.

— És miért nekem ajánlja fel ezt?

— Mert önt találtuk a legmegfelelőbb személynek.

Mindez annyira meglepő és annyira váratlan volt, hogy úgy éreztem, össze kell gyűjtenem a gondolataimat.

— Engedelmével csak holnap válaszolnék.

— Csak siessen! — mondta a szerkesztő. — Javaslom, kétszer is fontolja meg, mielőtt bármilyen döntést is hoz, nehogy később megbánja!

Hazudnék, ha azt mondanám, az aznap éjszakám nyugodt volt. Nem az első expedíción vennék részt.

Tudósítóként bejártam a Föld több pontját, voltam a Déli-sarkon, Közép-Afrikában, a Himalájában, de a bolygónkon kívül még soha. És most azt ajánlják, hogy hagyjam el azt, több tíz, vagy százmillió kilométerre is…

Eszembe jutottak a csillagászati könyvek, amiket olvastam. A Világegyetem… A végtelen tér, ahol, mint porszemcsék mozognak a csillagok… A távolságok, melyek közöttük elszakítják őket egymástól, messze túlhaladják az emberi képzeletet… Sötétség… Hideg…

Világosan láttam, amint az aprócska űrhajót körülöleli mindenfelől a végtelen, és hirtelen úgy elgyengültek a lábaim, hogy le kellett ülnöm egy székre.

Visszalépni?… Senki sem hibáztatna érte. Maradj csak a kedves, öreg Földön…

„És örökre megmarad emlékezetemben a gyávaságom,” — gondoltam, — „és ha most nem élek a lehetőséggel, egész életemben bánni fogom!” Hajnali háromkor még mindig haboztam; vágy és az önkéntelen félelem, változó sikerrel hadakoztak bennem.

Végül aztán kinyitottam az ablakot, és arcomat a hűvös hajnali szélbe tartottam.

Fentről, a nyolcadik emeleti lakásomból,szép kilátás van a városomra. Sok helyütt, még ragyogtak az ünnepi fények, és messze-messze piros foltként lüktet a Kreml tetején a vörös csillag.

Moszkva!.. A város, ahol születtem, felnevelkedtem; annak az országnak a fővárosa, amelytől mindent kaptam, amim csak van.

„Mi az beijedtél?” —, kérdeztem magamtól. — „Voltál-e olyan expedícióban, ahol nem voltál veszélyben? Nem kockáztattad akkor az életed?” Odaléptem az asztalhoz, és az egyik fiókból elővettem Kámov képét. „A Hold Kolumbusza” volt a képen, ahogy egyes külföldi újságok nevezték. Összenőtt, sűrű szemöldök, nagy orra és ajkainak vonala, egy kicsit olyanná tették, mint a híres sarkkutató, Roald Amundsen volt.

„Ezzel az emberrel nem félek!” — gondoltam. — „Már harmadik alkalommal készül elhagyni a Földet, olyan bátran és magabiztosan, hogy biztosan eléri a célt.” Hirtelen hullámként tört rám a szégyen: Hogyan is győzhetett le a nemtelen félelem, akár egy pillanatra is!

Mi bajom van? Szólít a haza!!..

És újra feltűnt előttem, ahogy az űrhajót, amint a hideg, sötét űrben lebeg, de… már nem volt bennem semmi félelem.

Az érthetetlen gyávaság semmivé lett.

Másnap reggel tájékoztattam a szerkesztőt, hogy vállalom. — Egy percig sem képzeltem másként. — mondta ő erre.

Még aznap este izgatottan nyomtam meg Kámov lakásának ajtócsengőjét.

Most, ebben a pillanatban, szemtől szembe láthatom azt, aki elsőként hagyta el az emberiség történelmében a Földet, megnyitva ezzel az utat az emberek előtt a végtelen világegyetembe.

Szerafima Petrovna Kámov nyitott nekem ajtót.

— Szergej már várja önt. — mondta, mikor bemutatkoztam.

Bementem a híres csillaghajós szobájába.

Még sosem találkoztam Kámovval, de egyből felismertem, amint felemelkedett íróasztala mögül, a köszöntésemre. Olyan volt, amilyennek a számtalan fénykép alapján képzeltem. Átlagosnál magasabb, erős testalkatú és széles vállú alak. Lassú magabiztossággal mozgott. Egész valója azt sugallta, hogy erős, szilárd jellemű ember. És leginkább a szeme fogta meg az embert. Nagyon sötét, a feneketlen mélység érzetét keltő tekintete miatt rendkívül nyugodtnak tűnt. Nem nevezhetném szépnek az arcát: rontotta a képet a túl vastag szemöldök, és a kicsi, masszív álkapocs. A legjobb, ha a bátorságáról ismerjük őt.

Megrázta a kezem, és azt mondta: — Örülök a találkozásnak, Melnyikov elvtárs!

Leültetett egy nagy karosszékbe, és ő is elhelyezkedett velem szemben.

— Ismerkedjünk össze! — mondta. — Először is tudni szeretném, mennyi idős?

— Huszonhét éves.

— Nem néztem többnek huszonötnél — mondta Kámov. — Annyira barna a bőre! Az arca mellett a haja… teljesen fehérnek látszik.

Elmondtam neki, hogy két hónapig úton voltam Kazahsztánban, ahonnan csak két napja értem haza.

— És most egy új expedícióba jelentkezik? — mosolygott. — Jól megfontolta a döntését? Azt sem tudja, hová megyünk.

— Ez igaz — feleltem. — De az vezetőnk neve elárulja, hogy a célt nem a Földön kell keresni. Ha ön vállalja, hogy magával visz, én nem változtatok a döntésemen.

— Hogy áll az egészsége? Egy nagyon szigorú orvosi vizsgálatnak kell magát alávetni.

— Biztosíthatom róla, jól vagyok, Kámov elvtárs. Tavaly, mielőtt részt vettem a Déli-sarkra tartó expedícióban, az orvosok semmi hibát nem leltek bennem. Teljesen egészséges vagyok!

Kezére támasztotta az állát. Akkor láttam tőle először, ezt a rá jellemző gesztust.

— No lássuk csak, — szólt, — jó lesz ellenőrizni. Nagyon jó! Igazán nagyon örülök. Tehát megint négyen vagyunk. Mikor az expedíciót terveztük, úgy hittük, hogy csak tudósok lesznek benne. Rajtam kívül még hárman voltak a csoportban. Már rég kiválasztottuk őket, és körülbelül egy éve tart a kiképzésük, de egy hónappal ezelőtt történt egy szerencsétlenség, és mi elveszítettük egy társunkat…

Megállt, rám meredt, aztán elismerően elmosolyodott.

— Az arca, — mondta, — szavaim hatására elkomorult. Önnek joga van azt hinni, hogy az az ember az expedícióra való felkészüléssel kapcsolatban halt meg.

— Pontosan erre gondoltam.

— És ez ijeszti el?

Megráztam a fejem: — Jól tudom, hogy egy expedíció nem kéjutazás.

— A barátunk, — mesélte Kámov, — egy autóbalesetben halt meg. A gép, amit vezetett lezuhant egy szikláról. Elveszítettük a jövendőbeli repülés egy tagját. Helyébe másik tudóst nem tudtunk állítani — ehhez már kevés az időnk. Az űrrepüléshez szükséges tudományos munkához hosszas felkészülés kell.

— Akkor döntött úgy, hogy lecseréli egy újságíróra?

— Nem! Nem egészen így történt — válaszolt Kámov. — Az ötletem az volt, hogy legyen egy személyben riporter, fotós és operatőr. A fő gond az, hogy szakértőjének kell lenni a csillagászati fotózásnak is. Elhunyt barátunk egy szaktanfolyamot is elvégzett ezért, de csillagász, fotós és operatőr nélkül nem tudjuk teljesíteni a küldetést… Ezért hívtuk meg önt.

— De nekem fogalmam sincs a csillagászati fényképezésről!

— Majd mi megtanítjuk rá! Ezért kértük, hogy tapasztalt embert adjanak. Könnyen el fogja sajátítani a csillagászati fotózás különös technikáját. Az a tény pedig, hogy ön egy újságíró, szintén hasznos.

Amikor visszatér el kell mesélnie mindent az embereknek erről a repülésről.

— Megteszek mindent, ami az erőmből kitelik — mondtam. — De szeretném megtudni az úti célunkat.

— Jogos a kíváncsiság — reagált Kámov. — Egyáltalában nem akarjuk eltitkolni, de indulás előtt fogják csak közölni. Az a tény, amikor elértük a Holdat, néhány külföldi „barátunkat” igencsak feldühítette, mert megelőztük őket.

— Hapgoode-ról beszél?

— Igen, róla. Tudjuk, hogy már majdnem kész az űrhajójuk, és versenyezni akarnak velünk, egy másik bolygó elérésében. A mi expedíciónkat nem sportból, hanem tudományos céllal indítjuk, de azért mi sem akarunk lemaradni. — Mondta, és elmosolyodott. — Ezt el kellett mondanom, mert fontos, hogy tudjon róla, mi van a háttérben.

Elhallgatott, majd hosszasan és csendben engem nézett.

— Az egészségügyi követelmények amin a repülés résztvevőinek végig kell menni, eltér a szokásostól. Könnyen lehet, hogy ön nem fog azokon keresztüljutni.

Kámov ismét elhallgatott, majd a szokásos módon folytatta: — Persze, ha így lesz, akkor sem beszélhet róla. Tudja, hogy az első repülésem csak egy teszt volt, amiben egyedül vettem részt. Az űrhajó megkerülte a Holdat, és visszatért a Földre. A második repülést már az asztrofizikus Pajcsadzével csináltuk. Leszálltunk a Hold felszínére, és több órát töltöttünk ott el. A repülések bebizonyították, hogy a berendezés hibátlanul működik, ezért úgy döntöttünk, hogy egy harmadik expedíciót indítunk — a Marsra, miközben egy pillantást vetünk a Vénuszra is. Na, nem ijedt meg?

— Egy cseppet sem! — válaszoltam őszintén. — Még inkább szeretnék részt venni a repülésben, csak a rám osztott munka csekély mértéke zavar. Elegendő-e az a részvételemhez?

— Honnan veszi, hogy kevés munkája lesz? — kérdezte Kámov.

Pirosnak éreztem az arcom.

— Úgy gondoltam,…

— Nem adtam a kishitűségre okot. — szakított félbe ő. — A feladat igencsak felelősségteljes. Azoknak a képeknek a tanulmányozása, amiket készíteni fog, nagyon fontos a tudomány és a tudósaink számára, és ez összetett feladat lesz önnek. Szabadidejében pedig nekem fog segíteni a hajó kezelésében.

Csodálkozva néztem rá.

— Ne lepődjön meg! — mosolyodott el Kámov. — Nem olyan bonyolult az! Könnyű a repülés az űrhajóval. A felemelkedés és leszállás egy bolygón, az már más dolog. Ilyenkor a feladat nehezebb. A mi „kormányberendezésünk”, ami be van szerelve, nagyszerű eszköz. Könnyen tud majd repülni vele.

— Mennyi ideig tart az expedíció?

— Ön hogy gondolja?

— Úgy vélem két vagy három évig.

Kámov nevetett.

— A rakétatechnika gyorsan fejlődik! — mondta. — Ha az első rakéta, ami a Holdra vitt bennünket, két napig utazott, a második már egy nap alatt ért oda, a haladás miatt. Az egész expedíció 225 napig tart, ami mindössze hét és fél hónap.

— De hát ez nagyon kevés!..

— Ez alatt az idő a hét és fél hónap alatt —, folytatta Kámov — egy kicsivel több, mint fél milliárd kilométer távolságot járunk meg. A hajó tervezett átlagsebessége 102.600 kilométer per óra.

— Ez olyan, mint egy tündérmese!

Kámov a fejét rázta.

— Mondom: Ez nem olyan nagy sebesség, mint amilyennek tűnik ön előtt. Repülésünk során tartanunk kell magunkat a menetrendhez, mert a hajónk sebessége kisebb, mint a Földé a saját pályáján. A Földet nem tudnánk utolérni.

— Nekem iszonyú soknak tűnik ez a százkétezer-hatszáz kilométer. Cirka három óra alatt a Holdnál leszünk, két másodperc múlva már nem lesz látható a járművünk a Földről.

— Dehogy! — mondta Kámov. — Ha ugyanezzel a sebességgel indulnánk, a hajó halott legénységgel repülne. Az emberi szervezet nem bír ki ekkora gyorsulást. Viszonylag lassú lesz az indulási sebességünk, és csak 23 perc 46 másodperc múlva éri el a hajó a maximális huszonnyolcezer-ötszáz m/sec-os végsebességet. (A Föld sebessége a pályáján 29,76 km/sec.) Olyan könnyedén ejtette ki ezeket a számokat, mintha csak egy autóútról beszélne.

— Ha mi egyenes vonalban szállnánk a Hold felé, — folytatta — három óra és ötvenhét perc múlva elérnénk, de a pályánk szinte merőlegesen metszi a Föld-Hold pályát, így nem fogjuk látni a Holdat.

Olyan messziről csodálhatjuk azt, mint azt a Földről láthatnánk.

— Nagy kár!

— Viszont láthatjuk, az innen nem látható felét.

— Már régóta tudja az egész világ, — szóltam, — hogy a hold általunk nem látott oldala semmiben sem tér el attól, amit ismerünk, de saját szemmel látni mégis nagyon érdekes lehet. Feltennék egy kérdést.

— Csak tessék!

— Azt mondta, hogy a Marsra vezető úton meg akarja vizsgálni a Vénuszt. Ezt nem igazán értem.

— Mit nem ért?

— Hogyan fogja a Vénuszt megvizsgálni, hiszen a két bolygó pályája a Föld ellenkező oldalán van.

— Jogos lenne a meglepődése, — mondta Kámov, — ha a bolygók mozdulatlanok lennének. Csakhogy mozognak, mégpedig egymástól eltérő sebességgel. Gyakran fordul elő, hogy mindkét bolygó, vagyis a Mars is és a Vénusz is a Föld azonos oldalán van. Hogy világossá tegyem az útvonalunkat, le fogom rajzolni.

Ceruzát vett a kezébe, és egy lapra gyorsan köröket rajzolt. Annak ellenére, hogy nem használt körzőt, a körök szabályosnak tűntek. Én elraktároztam a memóriámba ezt a képet.

19… július 3.

Moszkvai idő szerint 18.00 óra Harminckét órai repülés…

Eltelt az első nap, jön a második, és én az órát figyelem. A hajónkon sosincs éjjel vagy nappal. A Nap folyamatosan a jobb oldalunkat süti, és a rakétánk folyamatosan forog, az egyenletes átmelegedés érdekében.

A motorok már rég leálltak, a tehetetlenségi sebességgel repülünk, huszonnyolc és fél kilométer/óra sebességgel. Semmit sem érzünk belőle. Úgy tűnik, mintha a hajó egy helyben állna. A Földet már messze magunk mögött hagytuk.

Csillagok mindenütt, minden oldalról számtalan fénylő pont vesz bennünket körül. A Tejutat is látjuk; olyan akár egy hatalmas gyűrű. A Nap elviselhetetlenül melegen süt, de szinte közvetlenül mellette láthatók a csillagok. Furcsa látvány! A Nap és a csillagok a fekete háttérben.

A Föld ege nem látszik ennyire sötétnek. Szabad szemmel is látható, hogy ez a csillag közelebb van, amaz jóval távolabb!

Hajónk a végtelen űr közepén lebeg…

Az a kép, ami félelmet kelt bennem a Földön, itt nem váltja ki belőlem ezt az érzést. Nem érzünk mélységet magunk alatt, mert mindenütt az van, a „fent” és „lent” fogalma itt értelmét veszti. Amint a motor leállt, s a hajó felvette az állandó tehetetlenségi sebességet, eltűnt a gravitáció és vele együtt megszokott fogalmaink egy része is. Megszokásból úgy hiszem, hogy a lábam alatt van a „lent”, és fejem fölött a „fent”, de ez semmit sem jelent, hiszen ha 180°-kal elfordulok, ami „fenn” volt az válik „lenn”-é és fordítva. Elég egy egészen kicsit erőfeszítés is ahhoz, hogy egy nehéz tárgyat megmozdítsunk, vagy a falhoz lökődjünk.

Semminek nincs súlya!..

A súlytalanság érzete, ellentétben azzal, amit felszállás előtt gondoltam, és kicsit tartottam is tőle, nem volt olyan rossz, már az első éjszaka hozzászoktam.

Most az asztalnál tevékenykedek. Ez kényelmes, de kívülről nézve milyen érdekes látvány lehetek?

Lakófülkém egyszerű, jellegtelen. Az oldala félkör alakú, ez az űrhajó külső fala, az ablaka kerek, amit egy fémlemez zár le kívülről, mikor nem használjuk. A hátsó fal egyenes vonalban húzódik egyik oldaltól a másikig. Az „ajtó” egy egy méter átmérőjű kerek lyuk. Ha el kell hagynom a lakófülkét ezen keresztül lebegve úszok ki onnan. A két félkör alakú falon nincs ilyesmi. Az asztal az egyiknek az oldalához van csavarozva, amögött ülök, a levegőben. Bal kezem alatt van a jegyzettömböm, amibe írok. Ha elveszem a karom róla, és sóhajtok egyet a notesz a levegőbe repül. Akkor is ez történne, ha a Földön több tonna lenne a súlya, mert itt súlytalanság van. Az az erő, amivel az asztalon tartom a noteszt, elég ahhoz, hogy megtartsam magam az asztalnál. Ezenkívül még egy faliszekrény van a kabinban, amiben mindenféle tárgy mellett a saját holmim is benne van. Ez alumíniumból van, és az asztallal szemközti falat teljesen lefoglalja. Így mikor az asztalnál ülök, a szekrény a „plafon”, ha megfordulok, akkor pedig az asztal.

Ágyak nincsenek a fülkékben. Az ablak mindkét oldalán két háló van felakasztva, abban alszunk. Ez az alábbiak szerint történik: valamit tárgytól ellökve magunkat, átúszunk a levegőben a hálóhoz, belefekszünk, és leszíjazzuk magunkat. A súlytalanságban a testek nem nyomnak semmit, ezért bármely testhelyzetben úgy alhatunk, mintha a legpuhább pihepárnán tennénk azt. A háló rögzíti a testem alvás közben, hogy ne lebegjen mindenfelé a kabinban. A súlytalan helyzetünk ellenére néha azért előfordul, hogy mégis van egy kis súlyunk; mikor a hajónk megfordul a hossztengelye körül.

Azonban az erő kicsi volta ellenére arra ébrednénk, ha nem rögzítjük magunkat, hogy nem ott ébredünk, ahova lefeküdtünk. Ez nem gravitációs, hanem centrifugális erő. Amikor a forgás megkezdődik, minden rögzítetlen tárgy mozgásba kezd.

Ugyanekkor egy csodálatos illúzióm támad, amit az ablakon keresztül figyeltem meg. Amikor elkezdi a forgást a hajó, olyan érzés fog el, mintha az egész univerzum kimozdulna a helyéből.

Leírhatatlanul csodálatos látvány!

Mint azt már említettem, a gravitáció hiányát annyira megszoktam, hogy már fel sem tűnik. De emlékszem arra a sok beszélgetésre, hogy mikor a hajót megpörgetik, Kámovnak abba kell hagynia csillagászati megfigyeléseit, ugyanis a mesterséges nehézkedés alatt a gyors forgást nehéz követni a távcsővel. A tudósbizottság tagjai egyetértettek abban, hogy ezt az áldozatot meg kell hozni, különösen, mert a szovjet orvosok erősen érveltek a hosszú súlytalanság ártalmas volta miatt.

Ugyanebből az okból tagadta meg Kámov a hőmérsékletszabályzás azon módját, amit K. E. Ciolkovszkij javasolt. Az űrhajó forgatása lehetővé tette, hogy a távcső könnyen fordítható legyen bármely irányba.

Meg kell említenem egy fontos részletet. A kerek ajtó mindig le van zárva egy légmentesen záródó fedéllel. Amikor átmegyünk egyik helyiségből a másikba, kötelesek vagyunk az összes ajtót becsukni magunk után, ami egyszerűen egy gomb megnyomásával történik meg.

A bolygóközi tér nem üres. Számtalan anyagi részecske, a portól az egészen nagy tömegű testekig mozog benne. A hajó találkozása ilyen vándorokkal, Kámov szerint, szinte lehetetlen. Ha egy efféle kő mégis eltalál bennünket, a két test gyors mozgása miatt robbanás keletkezik. Az űrhajó léket kap, és mivel odakint nincs levegő, az kiáramlik a keletkezett résen át. Néhány másodperc alatt a hajó teljes legénysége meghal. De mivel az űrhajó légmentesen lezárt szakaszokra van osztva, ez a lehetőség teljesen valószerűtlen.

Ha a fedélzeten lyuk keletkezik, amikor a kabinban van valaki, és a robbanás nem túl erős, az ott tartózkodó személy megmenthető azzal, ha betapasztjuk a rést. Ezek a tapaszok mindenfelé eloszlanak, különböző méretűek és szorosan lezárják a lyukat, mindenhol ugyanazon erővel, mint a földi légnyomás, azaz egy kilogramm per négyzetcentiméterrel. De ehhez, persze, nekünk is gyorsan kell cselekedni.

Most „lépett” Pajcsadze a kabinba. Kinyitotta a szekrényt, és a fejem fölött lógott, merőlegesen.

Tudtam, hogy sem ő, sem a szekrényben lévő dolgok nem tudnak rám esni, de az erős földi megszokás miatt félrehajoltam, amitől a noteszem egyből a másik irányba repült.

Arszén Georgijevics ezt észrevéve elnevette magát. Kivett a szekrényből néhány dolgot, és a levegőben ügyesen megfordulva azonos helyzetbe került velem, miközben még a jegyzetfüzetemet is elkapta.

— Elolvashatom? — kérdezte.

Bólintottam, amire figyelmesen végigolvasta.

— A hajón lévő fizikai jelenségekről —, mondta, és visszaadta a könyvecskét, — mindent leírt, de miért nem a starttól kezdte?

— A szükséges dolgokat írtam.

— Fontos az időrend betartása.

— Ez a jegyzet, — feleltem, — csak a nyersanyag. Csak azt írom le, amit feltétlenül kell.

— Sosem jó csak úgy „összevissza” tenni valamit. — tette a vállamra a kezét. — Már meg ne sértődjön!

— Mire gondol, Arszén Georgijevics! Természetesen nem bántott meg.

Kiment és becsukta maga mögött az ajtót, én pedig visszaültem, és figyelmesen elolvastam, amit eddig lejegyeztem.

Természetesen Pajcsadzénak igaza volt, a jegyzeteim zavarosak. Sorban kell megírnom a dolgokat.

… Az előző estén, ellentétben várakozásommal, jól aludtam. Pontosan hétkor elém állt Pajcsadze.

Egy kis bőröndöt vettem magamhoz, ami eddigi életem során mindenhová elkísért, és nagy megkönnyebbüléssel szálltam az autóba.

Vége a várakozásnak. Már nincs visszaút!

Arszén Georgijevics hallgatott. Megértettem a helyzetét, nem zavartam fecsegéssel. Ő Moszkvában hagyta feleségét és hat éves kislányát. Úgy hagyta ott őket, mint gyászoló rokonokat.

Az autó átvágott a „Dinamo” stadionnál, és vágtatott Leningrádon át. A hajónknak a Kljazma partjáról kellett indulnia. Ugyanonnan, ahonnan egykor Kámov indult első útjára.

Kilenc óra volt, mire a helyszínre értünk.

A rakétaállvány magas kerítéssel volt bekerítve, ami egy 15 kilométeres területet vett körül. A kerítés bejáratán mindenkinek szigorúan meg volt tiltva a bemenet. A terület közepén állt indulásra készen a hajó. Harminc méter magasban ért véget a kilövőállvány csúcsa.

Egy nagy kétszintes épületben, amit viccesen „bolygóközi megállónak” neveztünk, amiben a hajó felkészítését végrehajtó műhelyek és laborok voltak, találtunk Kámovra és Belopolszkijra a kormánybizottság tagjaival együtt.

Mi, Pajcsadzéval érkeztünk utolsóként.

Kámov a bizottság elnökével, Volosin akadémikussal volt elfoglalva, ezért Belopolszkij köszöntött bennünket, majd kocsiba ülve az űrhajóhoz hajtott.

Kámov magához intette Pajcsadzét, így én magam maradtam. Szemenov, a TASSz tudósítója jöt oda hozzám, akit már jól ismertem. Megkérdezte, milyen a közérzetem, és átadta a TASSz munkatársainak üdvözletét. Szórakozottan köszöntem meg.

Fél tízkor Kámov felállt, és kezet rázott Volosinnal.

— Itt az idő! — mondta.

Az öreg akadémikus nagyon izgatott lett, és megölelte.

— Szívből kívánom a sikerüket! — szólt. — Maximális izgalommal várjuk a visszatérésüket!

Átölelte Pajcsadzét és engem is.

Elbúcsúztunk a bizottság többi tagjától is, mindnyájan nagyon izgatottak voltunk. Kámov tűnt egyedül nyugodtnak. Mikor beszálltunk a kocsiba rám nézett és elmosolyodott.

— Na hogy van? — kérdezte. — Izgul?

Én csak szótlanul bólintani tudtam.

Utolsó kézfogás megtörtént, az utolsó jókívánságok elhangzottak, és a kocsink elindult. Nyolc perc múlva már a hajónál voltunk.

Belopolszkij a liftnél várt ránk, mellette Larin mérnök, az űrhajózás egyik vezető előkészítője állt.

Rajta kívül a kilövőállás összes dolgozója elhagyta már a helyet.

Felettünk, a tízháznyi magas, fehér rakétatesten csillogott a napfény. A gép egy huszonhét méter magas, és hat méter széles alakú szivarhoz hasonlított. A belseje olyan volt, amilyennek már előzőekben leírtam.

Elején csillogott a hajó neve; SzSzSzR-KSz2.

Kámov elköszönt Larintól. Miután ő is elbúcsúzott tőlünk, a mérnök kocsiba szállt. 9.45 volt. A távozásával megszakadt a kapcsolatunk a földön maradottakkal.

— Indulás! — szólt Kámov.

A felvonó hamar felrepített bennünket a bejárathoz. A közelébe érve láttam, hogy hajónk nem függőlegesen, hanem enyhén nyugatnak dőlve áll. A bejárati ajtó keskeny volt, és óvatosan kellett rajta áthaladni. Először Belopolszkij tűnt el a hajó belsejében, majd Pajcsadze, és utána én következtem.

Ebből a magasságból az egész rakétaállványt át lehetett látni. Láttam a nagy sebességgel távolodó Larin autóját, és a kocsiból integető kezét. Az utolsó, amit a külvilágból láttam, a lyukon keresztülmászva, egy vörös jelzőrakéta felröppenése volt, a távoli horizonton.

— Siessen! — szólt rám Kámov. Benyomakodott utánam, és mi megnyomtuk a hermetikusan záródó fedél gombját.

— Mi volt az a rakéta? — kérdeztem Kámovot.

— Figyelmezetés arra, hogy már csak tíz percünk van hátra. — felelte.

Feljutottunk a csúcsba, vagyis inkább a hajó elejébe, ahol a csillagvizsgáló és a vezérlőállás is. A szoba erős villanyfényben fürdött.

Pajcsadze egy nagy bőrsisakot adott nekem.

Megkérdeztem, mire kell ez.

— Azért, hogy megvédjük a fülét. — válaszolta. — Húzza szorosra a sisakot, feküdjön le és szorosan kösse be magát.

Egy széles matracra mutatott, ami a padlón hevert.

— A gyorsulásunk — húsz méter. Ez nem nagy, de jobban elviselhető fekvő helyzetben. Ez majd fél óráig fog tartani.

— Tehát semmit sem fogunk látni? — kérdeztem csalódottan.

— De igen. Ha a motorok leállnak, ablakok kinyílnak.

Feltette a sisakját és Belopolszkij mellé feküdt. Én is követtem a példájukat.

Kámov ugyanolyan sisakban, amilyen rajtunk is volt a vezérlőpultnál lévő bőrszékbe ült, miközben a stopperóráját nézte.

Ezt a széket, ami a vezérlőpanelnél volt minden irányban el lehetett forgatni, a hajó helyzetétől függően. Erre csak az utunk kezdetén kellett, és akkor, odaérünk a bolygóhoz. Tehát amikor fellép a súlytalanság állapota, természetesen már nincs rá szükség.

Az órámra néztem, kilenc ötvennyolc volt.

Nehéz leírni, mit is éreztem azokban a pillanatokban. Ez nem izgalom volt, hanem valami annál is erősebb, szinte fájó érzés…

Még másfél perc van hátra… Még egy perc…

A mellettem lévő bajtársaimra pillantottam. Belopolszkij csukott szemmel, nyugodt arccal feküdt.

Pajcsadze felemelte a kezét, és az óráját figyelte. Eszembe jutott, hogy nem először készül elhagyni a Földet. És Kámov? Mit érezhet, hiszen ő már harmadik alkalommal teszi ezt.

Harminc másodperc… Húsz… Tíz…

Kámov egyik vezérlőegységhez nyúl, aztán egy másikhoz.

A sisakon keresztül egyre erősebb robaj hatolt keresztül, ami még jobban fokozódott. Éreztem a hajótest remegését…

Aztán valami puha erő megemelt, s az órát tartó kezem leesett. Megpróbáltam újra felemelni.

Érezhetően nehezebb volt, mint máskor.

Egy perccel múlt tíz.

Tehát már repülünk.

A robaj már nem erősödött, de bár nagyon erős volt, és tudtam, a sisak nélkül nem lennék képes elviselni azt.

A hajó egyre jobban gyorsult, másodpercenként 20 méterrel növelve a sebességét.

Csak azt sajnáltam, hogy nem tudom felvenni a távolodó Földet. Rendkívüli felvételek lennének.

Kámov még a falba épített automata kamerák használatát sem engedte nekem. Lencséiket a külvilágtól egy fémlemez zárta el.

A tehetetlen fekvés elviselhetetlennek tűnt számomra. Szerettem volna a körülöttünk lévő űrt látni.

Irigyeltem Kámovot, mert az előtte lévő panelen keresztül használhatta a periszkópot. Időnként rájuk nézett, a repülés ellenőrzése miatt.

„Vajon mennyi idő alatt hagyjuk el a légkört, — morfondíroztam magamban, — ha mintegy ezer kilométer? Ha az első másodpercben húsz kilométert tett meg a hajónk, a másodikban negyvenet, és így tovább, akkor kicsivel több, mint öt perccel az indulás után elérjük a határát.” A számolás végrehajtása közben rájöttem arra is, hogy a gravitációs erő megkétszereződése ellenére az agyam normálisan működik. Azért, hogy csökkentsem kényszerű semmittevés idejét, nekiláttam kiszámolni, mennyire leszünk a Földtől, mire a motorok leállnak. Felidéztem, hogy 23 perc 46 másodpercig dolgoznak. A feladat megoldását fejben nem tudtam elvégezni, ezért elővettem a jegyzetfüzetem, és nekiláttam a számolásnak. Belopolszkij rosszallóan nézett rám. Egy lapra írtam a kérdésem: „Milyen távol leszünk otthonról mikor a gépek leállnak?”, és átadtam neki a noteszt és a ceruzát. Egy pillanatnyi gondolkodás után odaírta a választ, majd visszaadta. „20320,5 km, de maradjon végre nyugton!” — olvastam.

Az idő múlt. Az indulás óta kb. tizenöt perc telt el. Eltávolodtunk a légkörtől, és a légüres térben repültünk. Lázas izgalom fogott el. Egyre kényelmetlenebbé vált a fekvés. Az atomrakéta motorjainak iszonyú bömbölése amely az idegeinket nyúzta, fájdalmas vágyat keltett egy percnyi csend után. A hajóban a sisak ellenére is elviselhetetlenül hangos volt. Mi folyik ott, a hahó farában? Milyen csodálatos látvány lehet! Az óriási rakéta hosszú lángcsóvát húzva maga után, hihetetlen sebességgel száguld a fekete űrben.

Irigyeltem Belopolszkijt azért a nyugalomért, amivel ennek a kínzásnak a végét várta. Pajcsadze is türelmetlen volt, gyakran nézett az órájára.

Körülbelül húsz perc repülés után, Kámov, nagy meglepetésemre felállt, és az egyik ablakhoz ment. Úgy tűnt, könnyen mozgott. Elcsúsztatta az ablakot takaró lemezt, és kinézett a keskeny résen.

Mindent megadtam volna, ha a helyében lehetek.

Az utolsó percek végtelenül lassan teltek. Mintha megállt volna az idő.

Még három perc van hátra…, még kettő…

Hajónk sebessége közeledett az iszonyú nagy huszonnyolc és fél mérföld per másodperchez. A motorok megállása után, ezzel a sebességgel, hetvennégy nap múlva érjük el a Vénuszt.

Az utolsó percben lehunytam a szemem, és felkészültem arra a hatalmas változásra, aminek történni kéne: a dupla súlyt felváltsa a teljes súlytalanság. Tudtam, hogy nagyon óvatosan kell mozognom, míg a szervezetem alkalmazkodik hozzá.

Hirtelen történt. A fülkében lévő moraj elhallgatott, de nem csak a fülemben, hanem az egész testemen éreztem a változást. Enyhe szédülés kapott el, ami szinte azonnal el is múlott.

A matrac, amin feküdtem, hirtelen nagyon puhává vált, úgy éreztem, mintha vízen lebegnék. A múló zúgást hallottam, de csak fejemben volt. Körös-körül csend. A motorok leálltak.

Kinyitottam a szeme, és megláttam a konzolnál lévő Kámovot.

Állt…, de a lába nem érintette a padlót. Mozdulatlanul lebegett a levegőben.

Bár számítottam rá, ez az első fantasztikus kép meglepett. Hajónk egy kis elszigetelődött világ lett, amiből teljesen hiányzott a gravitáció.

Feküdtem, és megmoccanni sem mertem. Pajcsadze sisakját levéve felállt, de úgy egy földi akrobata sem tudta volna utánacsinálni. Lehajolt, míg a lába a talajt érintette, és óvatosan teljes magasságában felegyenesedett.

Belopolszkij is felült, és furcsa, bizonytalan mozdulatokkal ő is levette sisakját. Az ajkain láttam, hogy mond valamit, de nem hallottam semmilyen hangot. Teljes csend vett körül. Pajcsadze talpra akarta segíteni Konsztantyin Jevgenyevicset, de az hirtelen a levegőben lógva találta magát. Először láttam izgatottság jelét a mindig higgadt csillagász arcán. Görcsös kísérletet tett a padló elérésére, de hirtelen fejjel lefelé fordult. Arszén Georgijevics elnevette magát, és az előző helyzetbe segítette. A két csillagász az ablakhoz ment. Bár inkább csak Pajcsadze ment, és mögötte a karjába kapaszkodva követte Belopolszkij. A falat elérve, megragadta a számtalan biztonsági öv egyikét, amitől láthatólag visszanyerte nyugalmát. Pajcsadze megnyomta a nyitógombot, és a takarólemez félrecsúszott az ablak elől.

A kíváncsiság rákényszerített, hogy elhagyjam a matracom. Lassan kioldottam a hevedereket, és én is megszabadultam a sisakomtól. Furcsa volt érezni a kezem súlytalanságát. Sisakom a matrac felé dobtam, de ahelyett, hogy leesett volna, a levegőben lebegett. Óvatosan, hirtelen mozdulatok nélkül, kezdtem felkelni. Minden jól ment, és úgy véltem, én elkerülöm Belopolszkij hibáit, és mikor már a levegőben voltam, ösztönösen kapaszkodót kerestem. A lábam megérintette a padlót, mire én piheként repültem a mennyezetre, — vagy legalábbis oda, ami annak látszott.

Úgy tűnt, mintha minden fejre állt volna. A „padló”, és minden, ami ezen volt megfordult. Kámov, Pajcsadze és Belopolszkij fejjel lefelé lógott.

A szívem hevesen vert az izgalomtól, és alig tudtam a rémületem visszafogni.

Kámov rám nézett.

— Ne tegyen hirtelen mozdulatokat! — szólt. — Mérsékelje azokat. Emlékezzen, mit mondtam a Földön. Ússzon a levegőben, mintha vízben lenne. Lökje el magát a faltól, de csak gyengén, és jöjjön felém.

Követtem Kámov tanácsát, de rosszul számítottam ki az erőt, és a mellette lévő falba csapódtam.

Nem írok le mindent, ami Belopolszkijjal és velem történt az első órákban. Ha ilyen figyelmetlenül közlekedünk a Földön, mint itt tettük, már rég nyakunkat törjük, de itt, ebben a fantasztikus világban megúsztuk néhány horzsolással.

Kámov és Pajcsadze már az előző útjukon megtanulták, és segítettek a mozgásban, de még ők is hibáztak.

Kíváncsiak figyeltem társaim arckifejezését. Pajcsadze derült, ha valamit elrontott, láthatólag nem félt a nevetségessé válástól. Kámov rosszallóan összehúzta bozontos szemöldökét, és bosszankodott magára a kínos helyzetért. Belopolszkij a véletlen „trükkök” után lopva pillantott ránk, siralmas kifejezéssel ráncos arcán. Félt attól, hogy kinevetik, de még Pajcsadze, aki jóindulatúan mosolygott rajtam, sem hozta soha zavarba ezzel Konsztantyin Jevgenyevicset.

Ami engem illet, nem törődve Pajcsadze gúnyos mosolyára, gyakoroltam a „légúszás” különböző mozdulatait.

Általában elég gyorsan megtanultuk. Három órába sem telt, hogy megtanultam úgy mozogni, ahogy csak akartam. Ha úgy tetszett véletlenszerűen irányt váltottam, kihasználva a biztonsági övek, a falak, vagy bármely más kezem ügyébe eső dolgot.

A szabad lebegés a levegőben leírhatatlan élmény, — a gyermekkorra emlékeztet, mikor álmomban repültem, és mikor felébredtem, sajnáltam az érzést, mely ébredéskor az álommal együtt tovatűnt.

Néhány órát az obszervatórium ablakánál töltöttünk. Nem volt nagy, mindössze egy méternyi átmérőjű, de csodálatos látvány tárult elénk a vastag üvegen keresztül.

A csillagvilág látványa grandiózus élményt nyújtott. De különösen a Föld és Hold közötti repülés volt meglepő, a repülésünk első óráiban. Olyan távolságra voltunk a két égitesttől, hogy úgy látszott, mintha nagyjából azonos méretűek lettek volna. Két hatalmas golyó, egy sárga és egy halványkék, amit a hajó mögött kissé balra, az űrbe akasztottak. A Nap a felületük több mint felét megvilágította, de a sötét részek is jól kirajzolódtak a fekete háttérben. Mint a Kámovval történt, két hónappal ezelőtti első beszélgetésemkor említettem, a Hold Föld felől láthatatlan oldalát figyelhettük meg. Úgy tűnt, a Föld gyermekkorunk óta ismert társa, most ismeretlen arcát mutatja nekünk.

Talán csak most, mikor szülőbolygónkat néztük, éreztem meg az elválás kínját. Eszembe jutottak barátaim, akiktől az indulás előtt elbúcsúztam, és munkatársaim. Mit csinálhatnak most? Moszkvában éppen nappal van. A tiszta kék égbolt borult föléjük, ami mögött nem látható kis űrhajónk, és egyre messzebb és messzebb távolodik az űr sötét mélyében.

Bajtársaimra néztem. Kámov és Pajcsadze nyugodt volt, mint mindig, Belopolszkij ráncos arca szomorú volt, és úgy láttam, mintha könnycsepp csillogna a szemeiben. Egy belső kényszer hatására megfogtam a kezét, és megszorítottam. Észlelte a kézfogást, de nem figyelt rám.

Nehéz terhet éreztem a lelkemben, és elfordultam. Kámov és Pajcsadze külsőleg látszó nyugalma kényelmetlenül hatott rám, de tudtam, hogy csak jobban tudják érzéseiket leplezni, mint mi, mégis ugyanazt érzik.

„Ez a két ember már nem első alkalommal hagyja el a Földet. Talán mikor a Holdra szálltak, ők sem voltak ilyen nyugodtak.” — villant át az agyamon.

Néhány órán át csend uralkodott a hajó fedélzetén. Minden szem a távolodó Földet nézte. A felszínén szinte alig tudtam a részleteket elkülöníteni egymástól, s nem olyannak tűnt, mint az iskolai földgömb, hanem mint egy könyv illusztrációja.

— Úgy látszik — szóltam, — az egész Föld felhőbe burkolódzott.

— Miből gondolja? — kérdezte Pajcsadze.

— Szinte semmit sem látni.

— Ez nem a felhők miatt van. — mondta. — Azok teljes hiányában sem látnák a Föld felszínét. A légkör még a sötétben lévő kontinensekről is visszaveri a fényt. Ha most tél lenne Európában, többet látnánk belőle. Ha meg akar győződni róla, nézzen a déli féltekére.

Valóban, tisztán láttam Ausztrália sziluettjét, Ázsia pedig fehéres ködfelhőn keresztül látszott.

Ezekben az órákban, amiket az ablaknál töltöttünk, úgy tűnt, hogy a Föld és a Hold, mintha egész idő alatt mozdulatlan lett volna. Mintha a hajó nem távolodott volna tőlük.

— Csak önnek tűnik úgy. — mondta Szergej Alekszandrovics, mikor felhívtam erre a figyelmét. — A távolság köztünk és a Föld között hatvan kilométer per másodperccel növekszik.

— Ötvennyolc és féllel — javította ki Belopolszkij.

— Én a megközelítő értéket mondtam, — reagált rá Kámov, — de persze Konsztantyin Jevgenyevicsnek van igaza. Ha még pontosabban akarja tudni, majdnem 58 km és 260 méterrel.

Nem tudtam elfojtani egy, látva, ahogy Belopolszkij az ajkába harap, az ártatlanul kiejtett szavak hallatán. Pajcsadze is elmosolyogta magát.

Konsztantyin Jevgenyevicsnek megvolt az a kis hibája, hogy nem volt mindig elég tapintatos, és Kámov úgy tudta ezt közölni vele, ahogy rajta kívül senki. Ez az eset is jó példa volt erre.

Miközben az űrhajó ablakánál az űrben lebegő Földet néztem, eszembe jutottak azok a hosszú évszázadok, mikor az emberek azt hitték, hogy ez a kis bolygó a világ közepe. A készüléken felé nyúltam. Meg akartam örökíteni ezt a csodálatos, hadd lássák az embermilliók, amit mi látunk négyen — a szovjet tudomány négy megbízottja.

— Látják? — szólalt meg Kámov. — Ez a távolban csillogó kis égitest, ez a mi otthonunk, a Föld bolygó. Olyannak látszik, mint egy csillagok közül, és mennyire kicsi! Egy hét múlva, amikor elérjük a Mars pályáját, a Föld csak egy nagyobb csillagnak fog látszani. De a mi központi csillagunk is csak egy a többi közül, amit Napnak nevezünk. És körös-körül számtalan olyan napot látunk, mint a miénk.

Ahhoz, hogy a legközelebbit elérjük, hajónknak harmincnégyezer évig kellene repülni. Onnan a Napot csak egy kis csillagnak látnánk, de a Földet, még a legerősebb távcsövünkkel sem tudnánk felfedezni.

Belopolszkij odafordult hozzánk.

— Kapitányunk, Szergej Alekszandrovics által kép korántsem teljes — szólt. Az egyes látható csillagok körül még számtalan más, az emberi szem hibájából általunk nem látott van, amelyek csillagrendszereket alkotnak, amit galaktikának, galaxisnak nevezünk. A hozzánk legközelebb eső galaxis széléhez, a hajónk sebességével kilencven-millió évig tartana elutaznunk, a túlsó feléig pedig, leszállás nélkül, hétszázmillió évig. A galaxisunk nem egyedülálló a világegyetemben. Jelenleg több, mint százmillió hasonló van, mint a miénk. Úgy véljük, ezek részét képezik egy metagaxisnak nevezett rendszernek. Nincs okunk feltételezni, hogy csak egy metagalaktika létezik, valószínűleg számtalan van belőlük.

— Alázatosan köszönjük, Konsztantyin Jevgenyevics! — Mondta Kámov humorosan. — Ennyi nekünk több mint elég.

A fantáziámat felszabadították Belopolszkij szavai. Nagyszerű expedíciónk egyszerű sétának tűnt, a hallottak fényében.

— Eléri az ember valaha, — kérdeztem, — az egész univerzumot, hogy felfedje és megértse annak minden titkát?

— Nem tudok ekkora emberről —, mondta Pajcsadze. — Persze, csak viccelek. Akarjuk, Borisz Nyikolájevics! Majd mikor a technológiánk sokkal fejlettebb lesz, mint a mai. Emlékszem Sztálin elvtárs szavaira: „Nincsenek megismerhetetlen dolgok a világon, de még sok mindent nem tudunk a világról, de mindent megtudhatunk a tudomány és a tettek által.” A hajó fedélzetére újból hosszú csend borult. Belopolszkij a legváratlanabb módon törte azt meg.

Az órájára nézett, és senkinek sem címezve a kimondott szavakat, megszólalt: — Mennyi időt elpocsékoltunk! Neki kell állnunk az ellenőrzéseknek.

Pajcsadze valódi meglepődéssel nézett rá.

— Most iziben neki akar látni a kutatásnak? — kérdezte.

Konsztantyin Jevgenyevics még csak válaszra sem méltatta. Vállat vont, és ügyetlenül a hevederekbe kapaszkodva, a teleszkóphoz lebegett. Kámov ajkán enyhe mosoly villant.

— Én nem tudok dolgozni —, mondta Pajcsadze. — Addig kell figyelnem a Földet, amíg a közelében vagyunk.

Belopolszkij viselkedése számomra furcsa volt. Én nem tudtam levenni a szemem a bolygóról, ahol születtem és felnőttem, és ami egyre kisebbnek látszott.

Kámov és Pajcsadze ugyanúgy az ablakhoz tapadt, akárcsak én. Két óra eltelt, és Konsztantyin Jevgenyevics egész idő alatt nem mozdult el a távcső mellől, ami a Földdel ellentétes irányba nézett.

„Lehet, — gondoltam, — hogy ez az ember valamennyiünknél nehezebben viseli az elszakadást a Földtől, és azért kezdett dolgozni, mert így tereli el róla a gondolatait.” Kitaláltam vagy sem az okát, amiért elvtársunk elfordult az ablaktól, nem tudom. Lehetséges, hogy Belopolszkij mégsem ezért tette, mert az ő pedantériáját figyelembe véve, lehetséges első feltételezésem téves volta.

Szeptember 10. — átlagos földi idő szerint

Százhúsz óra múlva érjük el a Vénuszt. Utunk első szakasza a végéhez közeledik. Milyen távolinak és megközelíthetetlennek láttuk, ezt a Földünkön hajnalban és este olyan szépen világító, ragyogó bolygót, és már milyen közel vagyunk hozzá!

Közel!.. Nyilvánvaló, hogy a csillagászokkal való állandó kommunikáció nagyon hozzá szoktatott a csillagászati fogalmakhoz, ha nagyobb távolság, mint tizenöt millió kilométer közelinek tűnik nekem.

A Vénusz már a Nap és közénk került, megvilágítatlan oldalát fordítva felénk. De egy fényszűrőn keresztül úgy tudja két csillagászunk megfigyelni azt, ahogy a Földön csak ritkán lehetséges.

Elkészültem a munkámmal, amit utunknak ezen a szakaszán el kellett végeznem. Oly sok munka mellett két hónapig nem jutott annyi szabadidőm, hogy folytassam a jegyzetelést.

Mindent lefilmeztem, a negatívokat rögzítettem, és ellenőriztem. Mind különleges. Arszén Georgijevics segített nekem a szöveg megírásánál a képekhez. Nagy leterheltsége ellenére mindig szakított a nekem való segítésre. Hosszú órákon át dolgozott az obszervatóriumban, a pihenésről is megfeledkezve.

Belopolszkij nem áll mögötte. A csillagászati munka kivételével Konsztantyin Jevgenyevicsnek Kámovval együtt, a hajóra vonatkozó bonyolult számításokat is el kell végezni, és mindennapi helyét meghatározni.

Habár még a Földön előre megtervezték az egész utat, Kámov ezt szükségesnek tartja, mint mondja, a „pontos meghatározás” végett. A számítások soha nem tértek el a megadott úttól. Az űr végtelenében úgy haladunk, mintha láthatatlan síneken mennénk.

Naponta kétmillió kilométert teszünk meg naponta, így érthető, hogy a legkisebb hiba is messze sodorna bennünket attól, az innen apró pontnak tűnő bolygótól, amit Vénusznak — a „Föld nővérének„nevezünk, hasonló tömege és térfogata miatt.

Kámov minden huszonnégy órában, mindig ugyanakkor ellenőrzi a röppályánkat. A Nap és a csillagok segítségével teszi. Leméri a látható csillagok pozícióját a Naphoz viszonyítva, és az elektronikus számítógéppel meghatározza helyünket az űrben. Kétszer is beindította az egyik motort.

Ezekben a percekben megszűnt a súlytalanság, de csak igen gyenge gravitáció lett a hajón.

Munkám, mikor nem felvételeket készítek, a szolgálati pultnál való ügyelet. Ezt állandóan meghatározott ütemterv szerint, hallgatólagos megállapodással a személyzet minden tagja csinálja.

Kámov és én megpróbáltuk ez alól mentesíteni a két csillagászunkat, mert így is rengeteget dolgoztak.

Az ügyeletesnek egyszerű a dolga: a hajó egy oldalának túlmelegedésének elkerülése miatt, néha meg kell forgatni a hajót a hossztengelye körül, így érve el azt, hogy a burkolaton egyenletesen oszoljon el a hő.

Ez egy villanymotorral megforgatott, nagy tömegű, két méter átmérőjű koronggal végezhető el. A korong gyors pörgése okozza a hajó lassú forgását. Az ügyeletes köteles szólni, mielőtt elfordítja a hajót, hogy ne dolgozzon senki a távcsőnél ilyenkor. A forgatás nem okoz nagy fennakadást a munkában, mert űrhajónk fehér teste eléggé visszaveri a napfényt, és ezért lassan melegszik át.

Aztán ellenőrizni kell a levegőt, eltávolítani a széndioxidot, helyette oxigént betölteni. Mindezeket a tevékenységeket a kezelőpanelen a megfelelő gomb megnyomásával hajtjuk végre, és azon ellenőrizzük a hajón kívül és belül zajló változásokat. Például, mint már említettem, hogy az összes ajtót zárjuk, de ha valaki megfeledkezne róla, a panelen egy lámpa, villogó piros fénnyel hívja fel a mulasztásra a figyelmet. Ez szórakoztat is bennünket. Ha a külső fal átmelegszik, a lemezforgató mechanizmust automatikusan bekapcsolja, és a hajót 180°-kal elfordítja. Ha a kezelő elfelejtené kikapcsolni az oxigénadagolót, a szelep magától lezárul, amint a levegő koncentrációja megfelelő lesz. És így tovább. A hajónk teljesen automatizált. Mindezt érzékeny és „okos” készülékeink segítségével teszi, amelyeket a magunkkal hozott nagy kapacitású akkumulátorokból nyert áram segítségével hajt végre, amiket Kámov szerzett Leningrádban. Ezek az akkumulátorok láznak el bennünket energiával, az utazás hét és fél hónapja alatt. A feltöltésük fotoelektromosság útján, közvetlenül a Napból történik. Ez a napelektromosság áll rendelkezésünkre vészhelyzet esetén is.

Minden, alkatrész, a mi a hajón van, a motorok kivételével cserélhetők, és néhány különösen fontos berendezésből kettő, három csereanyag is a rendelkezésünkre áll.

Ha arra a hatalmas tömegre gondolok, amellyel a hajónk rendelkezik, csodálattal kell a dóznom a modern nukleáris technológia előtt. A motorunk, összehasonlítva más űrhajókkal kicsi, mégis olyan erős, hogy hihetetlen sebességet tud adni hajónknak. Igaz, Kámov lassúnak találja ezt. Egyszer, mikor a jövőbeli bolygóközi küldetések kerültek szóba, és ismét sajnálkozott csekély sebességünkön, megkérdeztem tőle, miért nem hagyta a motorokat tovább dolgozni, mikor elhagytuk a Földet. Akkor nagyobb sebességet is elérhettünk volna, mire ezt felelte: — Bár ez elméletileg igaz, de sokkal bonyolultabb a dolog. A sebesség nagyságának problémája a fúvókákon kiáramló anyagban, és más motoralkatrészekben van. Az atombomlás rengeteg hőt termel, és még nem tudunk készíteni olyan fémet, ami hosszabb ideig kibírná ezt a magas hőmérsékletet.

Számos kísérletet hajtottunk végre, hogy megállapítsuk, mennyit működhetnek a fúvókák, és ez az idő csak annyi, ami a Föld, a Vénusz vagy a Mars elhagyására elegendő. Még néhány percet kibírnak, vészhelyzet esetére. A leszálláshoz két újabb motort kellett beépítenünk.

— És mi a helyzet a légköri repülésekkel? — Kérdeztem.

— Arra is vannak külön gépek, de azok kis teljesítményűek. Hajónk a modern csúcstechnikával van ellátva, de ez messze nem tökéletes. Vegyük például azt a tényt, hogy nem maradhatunk a Marson egy óránál többet. Ez nem bizonyítja a mi relatív tehetetlenségünket? Ha a hajó sebessége nagyobb, min negyven-ötven kilométer per másodperc, vagy kicsivel nagyobb lenne, mint amivel a Földet elhagytuk, már nem kellene annyira szorosan betartani a határidőket, és annyi időnk marad a Marsra, amennyire szükségünk van. De időhöz vagyunk kötve. Képzelje el, ha valami baleset történik legénységünk egyik tagjával a Marson, vagy valamilyen, a légkörében lévő ismeretlen mikrobáktól megbetegszik. A dupla gravitáció veszélyes, talán még halálos is lehet a beteg számára, mégis a kijelölt időben kénytelenek vagyunk visszarepülni a Földre, a következmények figyelembe vétele nélkül. Ha nem ezt tesszük, a teljes legénység meghal, mert nem érjük el a Földet. Ebben rejlik küldetésünk veszélye. Egyéb veszélyforrást nem látok.

— Szerintem van itt más is —, mondtam. — Régóta meg is akartam kérdezni: miért nem gondoltak az űrbéli testekre, meteorokra? Végül is, ahogy ön mondta, ezekbe beleütközhetünk… Nem volt idő egy ilyen út megszervezésére?

— Hiábavaló lett volna. — Válaszolta Kámov. — Az apró anyagi részecskéket még ilyen közelről sem tudjuk felfedezni, így elkerülhetetlen a velük való összeütközés, a nagyobbakra pedig a rádióreflektor figyelmeztet.

— Az micsoda?

— Valóban nem meséltem még róla?

— Nem.

— A rádióreflektor —, mondta Kámov — tulajdonképpen ugyanazon az elven működik, mint a radar.

Ultrarövid hullámot bocsát ki, és érzékeli is azt. Ha a kibocsátott sugár akadályba ütközik, visszaverődik róla, és megmutatja az akadályt, valamint annak a tőlünk való távolságát is. Ez folyamatosan működik, „megvilágítja” űrhajónk előtt az utat. Mivel a közönséges reflektor feladatához hasonló dolgot csinál, ezért neveztük el így. Biztos voltam benne, hogy már tud róla.

— Most hallottam először erről — feleltem.

— Ez a gyorsított felkészítése miatt történhetett. De — tette hozzá — valószínűleg nem sokat fogjuk a jelzését hallani. Ha ugyanis találkozás egy akkora meteorral, ami veszélyeztetheti a hajót, teljesen valószínűtlen. Még a kisebb porszemek is több kilométerre vannak egymástól a kozmikus térben.

— Mégis zárni kell az összes ajtót?

— Igen, mert nem kockáztathatjuk az expedíció sikerét. Ha csak a legkisebb elméleti lehetősége is van, már kötelesek vagyunk megtenni az ellenintézkedéseket.

— Úgy hallottam, a meteorok rajokban repülnek —, mondtam. — Amikor egy raj ütközik a Föld légkörével, akkor látható a csillaghullás.

— A Földünk — válaszolta Kámov, — hatalmas mérete miatt tűnek e rajok nagyon sűrűnek, de hajónk számára ezek ritkák. Ha találkozunk egy ilyen rajjal, úgy hatolunk keresztül rajta, hogy észre sem vesszük. Minden köbméternyi része több kilométerre esik egymástól.

— Ezek szerint az űrutazás meglehetősen biztonságos?

Kámov megvonta a vállát.

— Az életben minden relatív —, mondta. — Igaz ez a kozmikus utazásra is. Egy űrhajó ezer évig is repülhet, meteorral való találkozás nélkül, de a repülés első órájában is beleütközhet egybe.

Mindenképpen, kisebb az esély arra, hogy az űrhajót valami katasztrófa érje, mint egy vonatot, az emberek mégis sínre szállnak.

Ezt a beszélgetést követően, abbahagytam a meditálást a „repülő testekkel” való találkozás következményeiről, bár a Földtől való elszakadásunk óta ez a kérdés aggasztott. Több beszélgetést is kezdtem ebben a témában Kámovval, de valamiért eddig soha nem említette a rádióreflektort, a két csillagászt pedig annyira lekötötte a munkája, hogy nem volt idejük ilyen témákról beszélgetni.

Pajcsadze nem alszik többet öt óránál. Azt, hogy Belopolszkij mikor alszik nem is tudom. Úgy tűnik, mintha soha nem hagyná el a csillagvizsgálót. Egyszer megemlítettem Kámovnak, hogy ez a folyamatos terhelés káros lehet a csillagászok egészségére.

— Semmit sem tehetek ellene — mondta. — Ez az első alkalom a csillagászat történetében, a Föld légkörén kívüli munkának. Nem meglepő, ha a tudósaink kihasználják ezt a lehetőséget. A mi dolgunk megpróbálni segíteni őket a munkavégzésben.

… Több, mint két hónapja hagytuk el a Földet. A fedélzeten állandó keretek között zajlik. Kialakult egy napi rutin, vagyis inkább huszonnégy órai, mert az éjszaka és a nappal ugyanolyan a hajón.

Megadott időben hajtjuk végre étkezéseinket. Nincs étkezőasztal, nincsenek székek. A levegőben lebegve, és ott is „tálalva”, ahol éppen vagyunk, eszünk. Semmi nem esik le vagy borul fel. Nincsenek tányérok — nincs rájuk szükség ilyen körülmények között. A dobozból esszük a különböző ízletes és tápláló konzerveket, amit speciálisan nekünk készítettek. A vizet és a különféle gyümölcsleveket nem isszuk, mivel a hajóban lévő gravitációhiány miatt nem folynak, ezért egy hajlékony csövön keresztül szívjuk azokat. A menü változatos, nincs okunk a panaszra. A hajó raktárában mintegy ezerféle élelem van, ami bőven elegendő négy embernek. Minden hulladékot, ami keletkezik — dobozok, csomagolópapírok, folyadék-, és ételmaradékok — egy speciális elektromos kemencében elégetünk, és a salakot az űrbe lőjük, egy olyan szerkezettel, mint a tengeralattjárók torpedóvetői. A felesleg hamuját a hajónk húzza maga után. Kámov nevetve mondta, hogy a hajó nyomot húz maga után, és ettől csak a Vénusz, a Mars vagy a Föld légköre szabadít meg bennünket. Éppen azért akarja Kámov elektromos úton elégetni a „mocskunkat”, mert nem akarja a légkört szennyezni vele. Ennek ellenére elég energiánk marad.

A napok egyhangúan, mégis meglepően gyorsan telnek. Unatkozni nem érünk rá, mindenkit leköt a munkája. A hajó hőmérséklete állandó. A levegő tiszta és pormentes. Soha nem éreztem magam olyan jól, mint most. Ebben a környezetben könnyű minden fizikai munka. Akármilyen nagy tárgyat a legkisebb erőfeszítés nélkül át tudom vinni egyik helyről a másikra.

— Várjon csak! — mondta Kámov, mikor erről beszélten neki. — Amikor visszatérünk a Földre, minden mozdulat fárasztó lesz. Testünk nehezen fogja elviselni a nehézkedést. Hamarosan meggyőződhet róla, mit jelentett az a rövid idő, amit gravitáció nélkül töltött.

— Miről beszél?

— Arra gondolok, mikor visszanyeri a testsúlyát.

— És az mikor lesz?

— Azután, hogy elérjük a Vénuszt. Berepülünk a légkörébe olyan sebességgel, amitől nem izzik fel a hajó burkolata, a bolygó gázaival való súrlódástól. Akkor le kell fékeznünk a rakétát, és ezért lesz újra gravitáció. A negatív gyorsulás egyenlő lesz tíz méter per másodperc a négyzettel, és ez pontosan megegyezik a földi tömegvonzás erejével.

— És milyen sebességgel repülünk a Vénusz légkörében?

— Hétszázhúsz kilométer per órával.

— Mennyi ideig tart a hajó lassulása?

— Negyvenhét perc, tizenegy másodperc. De ez nem jelenti, hogy közel egy órán át szenvedünk a motorok hangjától, mint mikor a Földtől szakadtunk el. Most sokkal halkabban fognak dolgozni, a sisakban csak gyengén lehet majd hallani. Ráadásul oda lehet menni az ablakhoz, figyelni a merülést.

Nagyon várom már ezt az eseményt. Végtelenül hosszúnak tűnik az az öt nap, ami elválaszt bennünket ettől. Nagy türelmetlenségemben egyszer azt mondtam Pajcsadzénak, hogy úgy mászik a hajónk, akár egy teknősbéka.

Arszén Georgijevics elnevette magát.

— Végre, már nem csak Kámovtól hallom — mondta.

— Már ne haragudjon, de ön nem akarja elérni végre a Vénuszt?

— Én aztán igazán akarom! — Felelte vidáman. — Konsztantyin Jevgenyevics nem akarja. Szerinte az űrhajó túl gyorsan halad.

Ez valóban így volt. Belopolszkij tényleg több alkalommal hangot adott elégedetlenségének azzal, hogy a túl gyors repülés akadályozza a megfigyelést.

— Ha Konsztantyin Jevgenyevicsen múlna, — folytatta Pajcsadze, — megállítaná a hajót. Ülne a teleszkópnál egy hónapig, kettőig, háromig, míg elég a levegő — aztán visszarepülne a Földre.

— És a Vénuszt és a Marsot el nem érve térne haza.

— Vagy elfelejtene visszatérni is —, mondta nevetve Pajcsadze.

A hajónk teknőssel való összehasonlítása jó kedvre hangolta. Általában Pajcsadze mondott tréfás dolgokat, amelyek nem voltak összefüggésben a küldetésünkkel. Élesen az ellentéte volt Belopolszkijnak, aki nem csak soha nem nevetett, de még mosolyogni is ritkán láttuk.

A repülés első napjaiban Pajcsadze gyakran viccelődött munka közben, de észrevette, hogy társa nem szereti ezeket, abbahagyta a tréfálkozást, a Kámovval és velem való beszélgetés tartotta benne a lelket.

Úgy tűnt nekem, Konsztantyin Jevgenyevics tudomány iránt érzett szeretete elfojtott benne minden más érzést. Soha nem vett részt a beszélgetéseinkben, s amikor a hajó visszatér a Földre, nyilván ellenszenvesen fog viselkedni.

A hajó „túl gyors” mozgása azért zavarta, mert félt, hogy nem lesz ideje arra, ami őt érdekli, s ami őt érdekli, azért nem a Marsra kell repülni, hanem legalább az Uránuszhoz. Egy ilyen út kb. öt évvel kitolná az expedíció idejét!

Ezt csak magamnak jegyzem meg. Boldog leszek, ha tévedek őt illetően. Szeretném, ha Belopolszkij, akit mélyen tisztelek, sokkal „emberibb” lenne. Ha nevetne, mint Pajcsadze, akkor az a megfoghatatlan, de érezhető fal, ami elválasztja őt hármunktól, azonnal ledőlne, de sajnos, úgy tűnik ez még mindig lehetetlen.

De én is jól eltértem a témától. A fő dolog, ami a mai bejegyzésem témája — a közeledő Vénusz.

Még a Földön olvastam Belopolszkij egyik könyvét a Naprendszer bolygóiról, hogy ne legyek teljesen tájékozatlan a csillagászatban. Az ismeret, amit így megszereztem mégsem látszik elégnek.

Mit láthatunk a Vénusz felhőtakarója alatt, ha belépünk a légkörbe? Mennyi az esélye, hogy életet fedezzünk ott fel, és miféle életet?

Ezekkel a kérdésekkel fordultam Kámovhoz.

— Kérdezze Konsztantyin Jevgenyevicset — mondta. — A Naprendszernek nála nagyobb szakértőjét nem talál.

Nem mertem megszakítani Belopolszkij munkáját, inkább megvártam a közeledő reggeli idejét.

— Konsztantyin Jevgenyevics, — szólítottam meg, mikor összegyűltünk Kámov fülkéjében, ahol a vezérlőpanelek voltak, és ellenőrizni lehetett őket evés közben, — nem mesélne nekünk a Vénusz bolygóról, amihez közeledünk?

— Mit akar róla tudni? — Kérdezte.

— Mit tud róla a tudomány?

— Az jókora falat — szólt Pajcsadze.

— Természetesen nem mindent, — igyekeztem magam kijavítani, — csak az alapvető dolgokat. Mit láthatunk majd belőle.

— Az első kérdésre — mondta Belopolszkij — túl kiterjedt a válasz. A másodikról pedig semmit nem tudok mondani. A Vénusz vastag felhőtakarókba burkolózik, amik soha nem szakadnak fel. Minden amit tudunk, a felhők felső rétege adja. A bolygó felszínét még soha nem látták, és ezért senki sem tudja, milyen lehet. Hipotézisek, feltételezések vannak, de a tudomány nem tartja ezeket hitelesnek.

— És hol tart a tudomány? — Kérdeztem.

— Feltételezünk szerint, a rendelkezésre álló adatokat figyelembe véve, — felelte Belopolszkij — amit inkább „munkahipotézisnek” nevezünk. Elmondom a Vénusszal kapcsolatos adatokat, de ezekben valószínűleg semmi új nem lesz önnek. A bolygó Naptól való átlagos távolsága száznyolc millió kilométer, ami majdnem negyvenkétezer kilométerrel közelebb van hozzá, mint a Földé. A hold és az aszteroida öv kivételével, ez a legközelebbi szomszédunk. A keringési sebessége közel harmincöt kilométer másodpercenként. Az idő, ami alatt egy teljes kört megtesz a Nap körül, azaz egy vénuszi év nulla egész hatvankét század földi évnek, más szóval — hét és fél hónap. A bolygó sugara a Földének 97/100 része, tehát az átmérője csak 557 kilométerrel kisebb, mint a Földé. A két bolygó hasonló méretű. A Vénusz tengelye körüli forgásának idejét —, vagyis egy vénuszi nap hosszát, — nem ismerjük pontosan. Ennek a kérdésnek megoldása a mi dolgunk. A földi csillagászok úgy vélik, a Nap okozta árapály erői erősen lelassítják a Vénusz rotációját, ezért egy földi hétig tart rajta egy nap, de ez csak feltételezés. A nap közelsége miatt ez a bolygó több fényt és hőt kap, mint a Föld, ezért az átlaghőmérséklet a felszínén magasabb, mint szülőbolygónké. A sűrű felhőréteg az úgynevezett „üvegházhatás” miatt van, ami arra utal, hogy a bolygó felszínén az átlaghőmérséklet magasabb, mint a földi trópusokon. A Vénusz felső légrétegében a földi spektográfok magas széndioxid tartalmat jeleztek, oxigént viszont nem találtak. Ez minden, amit a földi csillagászok megállapítottak. Feltehető, hogy a Vénusz felülete óceánokból és mocsarakból áll. Nem valószínű élet jelenléte a bolygón.

Szándékosan hangsúlyoztam a „földi csillagászok” és „földi spektográfok” kifejezést, mert a hajónk jelentősen módosíthatja ezt a képet.

Belopolszkij Pajcsadzéra nézett, amire az elmosolyodott.

— Spektrumanalízis — szólt — a Földön rossz. A bolygónk légköre miatt. A légkör az egyetlen, ami torzítja és lassítja a fényt, amiből ismereteket szerezhetünk a csillagokról és a bolygókról. Például a Föld ózonrétege nem engedi át az ultraibolya sugárzást, ami korlátozza a spektrumokat. Földünk légkörének szerkezetét még ne teljesen ismerjük. Ez az oka ismereteink hiányosságának. Az űrhajó obszervatóriuma más feltételeknek felel meg. Itt nincs zavart okozó légkör, ezért pontosabb, szélesebb tartományú adatokat kaphatunk. Felfedeztünk valamit, amikor elhagytuk a Földet. Újabb ismereteket szereztünk, amelyekből következtetések vonhattunk le.

— Miféléket? — kérdeztem.

— Az önt érdeklő kérdésben, — válaszolt Belopolszkij, — a Vénuszról. Arszén Georgijevics egy rendkívül fontos dolgot fedezett fel, mégpedig azt, hogy nemcsak oxigént talált a légkörben, de azt meglehetősen nagy mennyiségben találta, és ebből következtetni lehet a vegetációra, ugyanis az oxigén jelenlétét nehéz másképp megmagyarázni. Ez pedig bizonyítja az élet jelenlétét.

— Növényi élet — szólt Kámov.

— Úgy érti, nincsenek állatok? — kérdeztem.

— Szeretném hangsúlyozni, hogy Konsztantyin Jevgenyevics vénuszi életre vonatkozó szavait nem a földivel azonos típusúnak kell elképzelni — felelte Kámov.

— De létezhetnek kezdetleges életformák, mondjuk a tengerekben?

— Előfordulhat, de nem biztos. A tudomány úgy véli, ha olyan körülmények vannak egy bolygók, hogy az élet kialakulhat, ott van is, ilyen vagy olyan élet. A Vénuszon ezek a körülmények fennállnak, ezért kijelenthetjük: az élet növényi formái már megjelentek, de más életformákat a természetes akadályok miatt, nem fedezhettünk fel.

— És ha léteznek ezek az életformák, akkor megtalálhatjuk őket?

— Az öntől, és Szergej Alekszandrovicstól függ — válaszolta Pajcsadze. — Minél jobban megközelíti a hajó a bolygó felszínét, annál jobb felvételt tudunk készíteni, annál könnyebb lesz bármit felfedezni rajta, és akkor talán választ találunk a kérdésére.

Megkérdeztem, mennyit fogunk a Vénusz légkörében tartózkodni.

— Legfeljebb tíz-tizenkét órát — mondta Kámov. — Azt hiszem, — fordult Belopolszkijhoz, — a hajót a terminátor közelébe kell irányítanunk, és a napos felén kell tartanunk. Ha a bolygó forgása olyan lassú, mint számítottunk rá, akkor tíz óránál többet nem maradunk. Előfordulhat, hogy elérjük a bolygó felszínén lévő felhőket, ezért sűrű ködben találhatjuk magunkat. Pontosan olyan távolságra kell repülnünk a bolygó felett, ami szükséges Borisz Nyikolájevcsnek a filmezéshez. Önnek —, fordult felém ismét — fel kell készülnie ezekre a körülményekre. Ilyenkor infravörösben kell fotóznia, de azért megpróbálom annyira vékony ködbe vinni a hajót, amennyire csak ez lehetséges.

— A ködben könnyen hegynek ütközhetünk — jegyezte meg Belopolszkij.

— Ennek a kockázata, természetesen, fennáll, de nem valószínű. A rádióreflektor előre figyelmeztet rá bennünket.

Ralph Bason, a „New York Times” munkatársa robogott be Charles Hapgood irodájába, lihegve az izgalomtól. Szinte zuhanva ült bele a házigazda asztala melletti székbe, és zihálva mondta a szót: — Elrepültek!

Hapgood letette a tollát, és felhúzott szemöldökkel Basonra nézett.

— Hogy mondja? — kérdezte lassan.

— Elrepültek. Most hallottam a rádióban. Ma, moszkvai idő szerint startolt Kámov űrhajója!

— És hová?

— A Marsra. Megelőztek bennünket.

— A Marsra? — Hapgood néhány percig elgondolkodva nézte Basont.

— Ez furcsa, Ralph! — mondta. — Kámov Marsbéli útjáról tudtam, de a bolygó most rossz helyzetben van, ahhoz, hogy Kámov odarepüljön. Valami nem stimmel! És azt nem tudja, mikor terveznek visszatérni?

— Jövő február elején, egész pontosan február tizenegyedikén. Azt is mondták, Kámovék a Vénuszt is meg akarják látogatni.

Hapgood felvonta a szemöldökét: — Mi van? Még a Vénuszt is?… Lássuk csak! — Vett egy papírlapot, az asztalra terítette, felfegyverkezett iránytűvel, logarléccel, és felvázolta a Naprendszer vázlatát. Bason felállt a székéből, és a kezét nézte.

— Ez a Föld, a Mars és a Vénusz jelenlegi helyzete — mondta Hapgood. — És íme, Ralph, itt lesznek február tizenegyedikén. Ha eltekintünk az űrhajó sebességétől, ez a legolcsóbb útvonal. — Ebből az következik, …

Elhallgatott és belemerült a számításaiba.

Bason türelmesen várta az eredményeket. Azért, hogy ne zavarja Hapgoodot, visszaült a székre, és kezébe vette a most készült vázlatot. Mivel nem volt fantáziája, elképzelni sem tudta annak a hatalmas méreteit, amit a rajzra csak fel lett skiccelve. Úgy vélte, nem volt nehéz megtervezni, a szaggatott vonallal jelzett útvonalon minden másodperccel egyre távolabb jutó orosz űrjármű útját. Emlékezett annak az újságírónak a nevére, amit a rádióban említettek — Melnyikov —, és alig tudta megállni, hogy ne tépje szét a rajzot.

Minden elveszett… Minden terve dugába dőlt… A pénz és a hírnév, amit ez az út biztosított volna a számára, menthetetlenül elveszett.

Nézte a lapot, és még csak nem is sejtette, hogy a nála lévő kép majdnem pontos megfelelőjét készítette el Moszkvában Kámov két hónappal ezelőtt. Fél óráig voltak így.

— Ebből az következik, — folytatta Hapgood, mintha a megkezdett mondatot folytatná, — hogy a sebességük nem lehet kisebb, mint másodpercenként 28 kilométer, amennyiben nem ereszkednek le a Vénusz vagy a Mars felszínére. Különben ez az útvonal elképzelhetetlen, más pedig lehetetlen. Sosem hittem volna, hogy elérik ezt a sebességet.

— Nem tetszik ez nekem, Charlie! — mondta Bason fojtott haraggal. Nem ez az első alkalom, mikor Kámov az orrára koppint.

— Ne aggódjon, Ralph, még nem veszett el minden. Felvesszük velük a harcot. Van még remény!

— Mi lenne az? Az ön űrhajója még nem éri el a …

— Huszonnégy kilométert.

— Nem képes megelőzni Kámovot — fejezte mondandóját Bason.

— Megelőzni nem, — szólt nyugodtan Hapgood, — de utolérni, azt hiszem, igen.

Bason zavartan nézett rá: — Ezt nem értem!

— Pedig nagyon egyszerű — válaszolt Hapgood. — Az én járművem motorja tíz percig működhet, ami alatt 40 m/sec-mal gyorsulva megadja nekünk a 24 km-es sebességet, vagyis pontosabban a 23,8-eset.

Ötven méterre növelve a felszállási gyorsulást, 29,5 kilométeres végsebességet érhetünk el. Ez elég ahhoz, hogy utolérjük Kámovot, már csak azért is, mert mi nem kerülünk a Vénusz felé.

— Biztos ön ebben? — kérdezte Bason, kinek szívében, Hapgood szavaira, ismét kigyúlt a remény szikrája.

— Biztos, de csak akkor, ha legkésőbb június tizedikén elindulunk.

— Nehéz lesz befejezni az összes munkát ilyen hamar.

— Én mindent megteszek a siker érdekében — mondta Hapgood. Hét napunk van. Ha mindent beleadunk, végzünk. Jöjjön el holnap kilenckor.

Az újságíró távozása után Hapgood mély gondba merült. Rájött, hogy az 50 m/sec-os gyorsulásnak a legsúlyosabb következményei lehetnek az egészségére. Már az előző érték — a 40 méteres — nagyobb, mint a megengedett terhelés másfélszerese. Az egészségügy megállapította, hogy az emberi szervezet károsodás nélkül kibírja a 30 km/sec gyorsulást, ha az nem tart tovább egy percnél. És ő a gravitáció ötszörösének teszi ki magukat tíz percig. Igaz, vízbe merülve akarta ezt elviselni, de az sem biztos, hogy pozitív eredménnyel jár. A kockázat nagysága ellenére sem volt más választása. Vagy vállalja a kockázatot — vagy feladják a harcot, és tanúja lehet ellenfele teljes diadalának. Hapgood szeme előtt sorra vonultak el a közte, és az orosz tervező között zajló küzdelem képei. Eddig Kámov megelőzte, s most Hapgood bosszúra vágyott az eddig elszenvedett vereségekért. Így hát tagadni fogja, amikor az egészségkárosodás szóba kerül!..

— Kit érdekel egy életen át tartó rokkantság, — gondolta, — ha legyőzöm önt, Mr. Kámov?

Hapgood ifjú társa körülbelül ekkor idézte fel magában az ő múltját.

Charles Algernon Hapgood nagyon népszerű volt az egész Egyesült Államokban. Tehetséges mérnök, az elméleti űrhajózás elismert szakembere, ő tervezte az első atomhajtású sztratoszféra- rakétát. Miután átrepülte az Atlanti óceánt, és minden sebességrekordot megdöntött vele, (az utat 1 óra 15 perc alatt tette meg,) világhírű lett. Egy repülés után adott interjúban azt nyilatkozta, hogy következő úti célja a Hold lesz.

Az amerikai lapok „Csillagkapitánynak” nevezték el Hapgoodot, amit egy akkor még ismeretlen szovjet mérnök, Kámov nyilatkozata, örülve az amerikai tervező sikerének, még kissé korainak tartott.

— Formailag igaza van, — felelte Hapgood egy újságírónak adott interjúban, aki rákérdezet, mit gondol erről a kijelentésről, — de az óceánt átrepülni, vagy a Holdhoz szállni, nem nagyon tér el egymástól. A sztratoszférikus rakéta és az űrhajó csak egy lépésre vannak egymástól, és mi hamarosan megtesszük ezt a lépést.

Így vélte Charles Hapgood, de a bolygóközi tér meghódításához tett első lépést nem ő, hanem a szovjet mérnök, Kámov tette meg, aki az emlékezetes szerény megjegyzést fűzte a Hapgoodot dicsérő cikkek tengerében.

Azóta tart az elsőségért vívott harc.

Az Egyesült Államok kormánya teljes mértékben támogatta Hapgoodot.

Hapgood szándékát a Hold, majd a Mars és a Vénusz elérésének elsőségét illetően sok pénzügyi mágnás támogatta, akik abban reménykedtek, hogy az értékes ásványokat, erőforrásokat megkaparinthatják, semmi pénzt nem kíméltek a cél elérése érdekében.

Hapgood első célja a Hold volt, ahol Kámov nem szállt le, csak megkerült. Hapgood teljes erőbevetéssel építette űrhajóját, remélve, hogy Kámov két évnél előbb nem lesz képes újabb űrrepülésre.

Már elkészült hajójával, mikor megjött a híre Kámov és Pajcsadze Holdat érésének.

A hír lesújtó hatással volt Hapgoodra.

A két egymást követő vereség aláásták a belé vetett hitét azoknak, akiktől a sorsa függött. Az amerikai újságok elfordultak tőle, és ellenfelét kezdték dicsérni. A név: a „Hold Kolumbusza”, amit az újságírók adtak Kámovnak, volt az utolsó csepp a pohárban.

Hapgood teljes szívéből gyűlölte az orosz mérnököt, és megfogadta, hogy bármi áron, de elsőként éri el valamelyik bolygót. A tekintélye még elég jelentős volt egy új hajó megépítéséhez, bár nem a kívánt összeget kapta meg hozzá. Hapgoodnak ezt sem számított. Bosszút forralt magában. Az űrrepülést az ellenségével való leszámolás eszközének tekintette. A repülés tudományos célja másodlagos lett.

Hapgood gondosan figyelt mindenre, ami Kámov harmadik útjának előkészítéséről szólt, de Kámov óvatos volt, és ő nem fért hozzá olyan adatokhoz, mint az orosz űrhajó mérete vagy sebessége. Azzal a rá jellemző önbizalommal, amellyel képes volt felrázni a vereség hangulatából, Hapgood lebecsülte ellenfele képességeit és akaraterejét, és becsülte túl a sajátját. Ezért döntött a negyvenméteres gyorsulás mellett, feltételezve, hogy ez teljes garanciát ad a sikerre. Tudta, hogy Kámov nem ezen az úton halad. Úgy vélte, a szovjet mérnök maximum ekkora gyorsulást képes elérni az űrhajójával. A motorok tíz percig dolgoznak, míg elérik a határértéket, mivel az atommeghajtás magas hője miatt különleges hőszigetelésre illetve ötvözetekre volt szükség.

Hapgood nem hitt a Szovjetunió technikai fölényében, de érezte, hogy az a Szovjet technika nem marad el az amerikai mögött, ami az atomtechnológián alapul, nem úgy, mint más országokban. Ezen megfontolásokat alapul véve, Hapgood nagyon magabiztossá vált a sikert illetően, és nyugodtan építette az űrhajóját, a megfelelő sebességgel, figyelve arra, hogy elkerülje a Kámov második útjánál történt lemaradást.

Senkivel sem akarta megosztani az eljövendő dicsőséges jövőt, ezért csak kis, kétszemélyes gépet épített, ezt is csak azért, mert egyedül nem lehet repülni. Valamennyi tudós jelentkezését kategorikusan visszautasította, akik szerettek volna vele repülni, mondván, hogy az első repülésére egy újságírót akar magával vinni.

Amikor készen állt a hajó a repülésre, nyílt levelet intézett Amerika újságíróihoz, de hosszú ideig senki sem jelentkezett az útra. Végül, mikor már minden remény veszni látszott, megjelent Bason.

— Mi vette rá, hogy velem jöjjön? — kérdezte Hapgood a New York Times ifjú riporterét.

— Őszinte leszek önnel — felelte Bason. — Szeretnék meggazdagodni, de ez ma pokolian nehéz, akármilyen ambiciózus is vagyok. A dicsőség Stanley-re szálljon, ne rám.

— Itt a lehetőség! Tehát ambiciózus? És a várható veszélyre nem gondol? Hírnév helyett, lehet, hogy a halál várja.

— Aki nem kockáztat, az nem is nyer — mondta Bason.

Magas, széles vállú, arca volt nem szép, de megnyerő. Tipikus amerikai fiatal, sportos alkatú ember, alacsony értelmi szinttel.

Hapgood meg volt elégedve vele. Ilyen útitársat akart.

— Én is őszinte leszek önnel — mondta. — Legfőbb célom Kámov legyőzése. (Bason bólintott.) Ennek érdekében kénytelen leszek a hajót 40 m/sec-ra gyorsítani. Nem titkolhatom el ön elől a legénységre való veszélyességét.

A zsurnaliszta arcán semmi jele nem volt az aggodalomnak.

— Nem vagyok jártas ezekben a dolgokban — felelte megkapó őszinteséggel. — Ha azt mondja, hogy ez veszélyes, én elhiszem. De ha az út is veszélyes, a felszállás miért ne lehetne az?

— Nahát, ha így gondolja, — mondta vidáman Hapgood, — nagy örömmel üdvözlöm, mint útitársat.

Kezet fogott Bason-nel.

— Mikor indulunk? — kérdezte az újságíró.

— Augusztus végén.

— Miért nem előbb?

— Meg kell várni, míg a Mars, ahová szeretnék eljutni, kedvező helyzetben lesz — válaszolta Hapgood.

— Hát akkor várunk! Nem kell sokat várni! — szólt Bason.

19… szeptember 16.

Moszkvai idő szerint öt óra van.

Szeptember 15.-e örökre megmarad az emlékezetünkben: e napon jutottunk be a felhőtakaró alá.

Titok fátyla, ami eddig eltakarta a bolygó felszínét, fellebbent.

Az, amit a vastag felhők alatt rejtőzött, és ami egészen mostanáig láthatatlan volt a földi szemeknek, most mindent pártatlanul rögzített a kamera, ami a szemem elé került…

Szeptember 14.-én tizenkét óra tájban a Vénuszt közelébe értünk. A bolygó képe először keskeny sarlónak mutatkozott, és húsz óra alatt gyorsan megmutatta nekünk teljes képét.

A napsütötte Vénusz úgy ragyogott, mint a hófödte hegycsúcsok tiszta, fényes napokon a Földön.

Azon a helyen, ahol kétmillió kilométernyire voltunk tőle, majdnem akkorának látszott, mint a Hold, mikor teliholdként mutatkozik. Szabad szemmel is világosan láthattunk, hogy a bolygót teljesen elborítják a fehér felhők.

A csillagokkal sűrűn telehintett égbolton mesésen szép volt a Föld hófehér nővére.

Az ablakba kapaszkodtam, könnyel a szememben, vég nélkül készítettem a színes képeket.

Előzőleg elfelejtettem megemlíteni, hogy a hajón speciális kvarcból készült ablakok is voltak, amik nem torzítják a hajón kívüli tárgyak képét. Ezek az ablakok kisebbek, mint a többi, amit használtunk, de ezek állandóan a rendelkezésemre is álltak. Pajcsadze a „TASSz ablakai”-nak nevezi ezeket.

Szeptember 15.-én, hét órakor Kámov felszólított bennünket a sisak felvételére, amelyeket már előkészítettünk, majd beindította a fékezőrakétákat.

Újra megjelent a már ismerős zaj, de nem olyan hangosan, mint első alkalommal.

Az ablakon bevilágított a láng tükörképe.

Mindannyian ahhoz a falhoz esett, amit a padlónk lett. A gravitáció miatt már ismét volt értelme a fent és lent fogalmaknak. A hajó repülése határozta meg az irányokat, A Vénusz felé volt a lenn, ami a lábunk alá került.

Örültem, hogy visszatért a normális súlyom, de ahogy Kámov megmondta, de lassan tudtam csak mozogni, és nagyon nehéznek éreztem a testem. A hetvennapnyi súlytalanság éreztette hatását.

Egy másik ablak mellé mentem, és lefeküdtem. Pajcsadze és Belopolszkij már napok óta nem mozdulnak a csillagászati berendezések mellől, annyira belemerültek a munkába. Többet voltak az ablaknál, mint én, és megfigyelhették a bolygót anélkül, hogy abbahagyták volna a munkát.

Kámov a vezérlőpultnál volt. Ezen a helyen maradt hosszú órákig, szemét a periszkóp kukucskálóján tartva, miközben keze a fogantyúkat tartotta.

Ezalatt én fényképeztem.

A Vénusz képe ezen idő alatt folyton nőtt, már a telihold tízszeresének látszott alattunk, a hajó aljától negyvenezer-hatszáz mérföldre volt, ami 28 km/sec-os szörnyű sebességgel közeledett. Ez a fékezőmotoroknak köszönhetően lassan, de folyamatosan csökkent.

Ha nem lett volna fékező berendezés, akkor csaknem húsz perc múlva a bolygó légkörébe csapódunk, és meteorként égtünk volna el abban, amihez még a Vénusz vonzereje is fokozta volna a sebességünk. Motorjaink hatalmas ereje legyőzte a bolygó gravitációját, és egyenletesen csökkentette a sebességünket 10 km/sec-ig.

Négy fényképezőgép és számtalan negatív elérhető volt. Mindaz, amire szükség volt, már elő volt készítve, mert komoly akadályokba ütközött volna. Az ajtó a „plafonra” került, amihez könnyű alumínium létrán lehet felmenni. A laborom megközelítése, ami a hajó közepén van, olyan hosszú és fáradságos lett volna, mintha egy négy emelet magas épületet másznék meg. Ezért tettünk mindent a kezünk ügyébe, hogy minél kevesebbet kelljen elhagyni megfigyelő- és munkahelyünket, addig, míg a hajó el nem hagyja a bolygót, és ismét fellép a már jól ismert súlytalanság. Egyre közelebb kerülünk a bolygóhoz.

Húsz perccel ezután, a hajó sebessége 16,5 km/sec-re csökkent, és 14000 kilométer távolságra van a bolygófelszín.

A Vénusz szinte az egész horizontot betölti. Ilyen közelről már tűnik annyira vakítóan fehérnek. Jól látható árnyékok húzódnak az egyes felhőtömbök között. Erős távcsővel kerestem egy rést ebben a kavargó tömegben, de egyáltalán nem találtam. A felhőrétegek, láthatólag, igencsak vastagok voltak.

„Lehet, — gondoltam, — hogy Kámov félelmei valóra válnak, és a felhők teljesen eltakarják előlünk a bolygó felszínét? Milyen rossz lenne, ha ez valóra válna! Mit tehetünk azért, hogy mégis lássunk valamit? Belopolszkij szerint a tudósok csak mocsarakra és óceánokra számítanak. Most már majdnem biztosak vagyunk növényi élet létezésében a bolygón. Ha bejutunk a felhőréteg alá, lehet, hogy virágzó országokat, megművelt földeket, óceánon lévő hajókat látunk? Mi tűnik pár perc múlva a szemünk elé?” Nagyon izgatott voltam. Ugyanezt láttam bajtársaimon is. Még a rendíthetetlen Kámov is bevallotta később, hogy azonos gondolatok jártak a fejében, mint nekem. Ez az első alkalom az emberiség történelmében, mikor az emberek egy másik világ titkait készülnek megfejteni. Igaz, előzőleg már voltunk a Holdon, de az egy élettelen, halott világ, ám itt minden különös volt. A Holdat megfigyelhettük műholdról is, de a legrejtélyesebb bolygó a Vénusz, ami közel akkora, mint a mi világunk.

Újabb tizenöt perc eltelt, és a távolságunk, vagy inkább úgy mondom, a magasságunk kb. ötezer kilométerre csökkent. A hajónk zuhanása 7,5 km/sec-ra esett, és folyamatosan tovább csökkent.

Még tíz perc múlt el, s már nem láttam mást, mint a felhőket.

Ebben a percben törte meg Kámov a csendet, ami az eddigi merülésünket kísérte: — Konsztantyin Jevgenyevics, határozza meg a felhőréteg tetejének távolságát.

— Százhatvanöt kilométer — válaszolta szinte azonnal Belopolszkij.

— A rádióreflektor a bolygó felszínét 177 kilométerre jelzi — szólt Kámov. — Szóval a felhőtakaró maximum tizenkét kilométernyi lehet.

Közeledett a döntő pillanat. A hajó sebessége százhatvan kilométerre csökkent, amit az elmúlt öt és fél perc alatt értünk el.

Kámov megnyomott egy gombot, és láttam, amint a hajó oldalán lassan kiereszkedik egy szárny.

Ugyanez történt a túloldalon is.

Néhány pillanat múlva a gomolygó felhők közé értünk. Sűrű ködben találtuk magunkat. Tisztán hallottam, amint a motor egy pillanatra elhallgat, aztán újra beindul, de már sokkal halkabban. A fékezés abbamaradt, beindult a hajtás.

Belopolszkij felállt a helyéről, és az irányítópulthoz ment. Azért, hogy Kámovnak ne kelljen elfordulni a periszkóptól, Konsztantyin Jevgenyevics hangosan olvasta le a rádióreflektor adatait.

— Még kilenc kilométer!.. Nyolc és fél!.. Nyolc!.. Hé és fél!..

A sűrű, tejszerű köd még mindig átláthatatlan volt.

— Hét!.. Hat és fél!.. Hat!..

A szívem erősen dobogott. Már hat kilométerre megközelítettük egy bolygó feszínét, de még mindig nem mutatta meg magát az emberek szeme előtt. Bárcsak elfogynának már azok az átkozott felhők!

— Öt és fél!.. Öt!..

Úgy éreztem, hogy a hajó irányt váltott.

Függőleges ereszkedésünk csaknem vízszintes repülésbe váltott át.

— Végeláthatatlan! — mondta Belopolszkij.

Tehát nem voltak magas hegyek előttünk.

— Fordítsa a reflektort a Vénuszra! — adta ki az utasítást Kámov.

Én az ő helyében valószínűleg „Földet” mondtam volna, de ez az ember nem követett el ilyen hibákat. Szerintem továbbra is megtartotta a hidegvérét.

— Négy!.. mondta Belopolszkij. — Három és fél!.. Három!..

Ebben a pillanatban szólalt meg a film végét jelző csengő. Habár siettem kicserélni a szalagot, de elszalasztottam a pillanatot, amikor kiléptünk a felhők közül.

Mikor Belopolszkij kimondta: „másfél”, amikor Kámov elfordult a műszertől, és csendesen azt mondta: — A Vénusz!

Én rohantam az egyik ablakhoz, Belopolszkij a másikhoz.

Alattunk, ameddig a szem ellátott víz hullámzott. Tisztán láthattuk a fél kilométer magasra felcsapó tajtékos hullámokat. Nyilván erős szél fújt. Szárazföldnek a legkisebb nyoma sem látszott. Volt-e ezen a tengeren vagy óceánon valahol szárazulat — nem tudtuk. Vastag felhők borultak fölénk. Mélysötét víz alattunk, ólos ég a fejünk fölött, és sivár homály borult körénk. A Vénusz napos oldalán voltunk, de a fényviszonyok inkább a kora estéhez hasonlítottak. A tíz kilométeres felhők, csak kis mértékben eresztették át a közeli Nap fényét.

Körülöttünk a látóhatár mindenütt szinte folyamatosan villantak fel a fényes villámok. Még a hajónk falán keresztül is hallottuk a mennydörgések szörnyű dörrenését. A szinte fekete zápor falként kötötte össze az eget a végtelen tengerrel.

Mindez együtt — a rideg tengeren vágtató fehér habok, a sötét felhőben cikázó villámokkal borított égbolt, egyfajta vad szépséget sugároztak felénk.

A hajó most vízszintesen, egy kilométer magasan repült, 700 km/óra sebességgel. Kámovnak folyamatosan változtatnia kellett az irányt, a nagyobb viharfrontok elkerülése végett, amelyek sorban egymás után jöttek létre.

Negyven perccel később kénytelenek voltunk átrepülni egy ilyen front szélén, és első kézből tudhattuk meg, hogy ilyen viharok, mint ezek, nem léteznek a Földön.

Mintha a hajó a tengerbe süllyedt volna. A körülöttünk lezúduló víz szilárd tömegnek hatott. Teljes sötétség volt. A villámlás olyan sűrű volt, hogy szinte egymásba értek, a homályos vízfalon átderengve. A folyamatos mennydörgés elnyomta hajónk motorjainak hangját.

Szerencsére egy perc alatt véget ért, és hajónk a vihar szalagján keresztül jutott, ami komor, fekete falként maradt mögöttünk.

Észrevettem magasságunk jelentős csökkenését. A tenger felszínétől mindössze háromszáz méternyi távolság választott el bennünket.

Kámovra nézve, megértettem, hogy még őt is zavarta a dolog.

Az idegen bolygó nem éppen kedvesen fogadta hívatlan vendégeit. A nagy víztömeg, ami a hajónk falát verte, 700 méterrel nyomta le azt. Ha nem haladunk át ilyen gyorsan a viharon, akkor a tengerben végezhettük volna.

— Szergej Alekszandrovics! — szólt Belopolszkij. — Nem gondolja, hogy veszélyes itt maradni?

— Mit javasolna? — kérdezte gúnyosan Kámov.

— Nem javaslok semmit — felelte szárazon Belopolszkij. — Csak kérdeztem.

— De igen, minden bizonnyal veszélyes — mondta Kámov. — De ha elhagyjuk a Vénuszt, akkor valószínűleg egy-két dologra nem derülhet fény.

Belopolszkij semmit sem szólt. A hajó továbbra is azon a magasságon repült, ahová a vihar vetette.

Egy kicsit világosabb lett, és a jobbláthatóság miatt készítettem néhány felvételt a Vénusz óceánjáról.

Azt, hogy ez óceán, és nem csak egy tenger, az is bizonyította, hogy két órai repülés után sem láttunk sehol a part legkisebb jelét sem.

A figyelmemet magához vonzotta néhány vörösen meredő hullám. Ezek közvetlenül alattunk villantak fel, majd tűntek el. Máshol nem találtam őket. Már éppen fel akartam hívni rájuk Kámov figyelmét, mikor rájöttem mik azok.

A víz visszatükrözte fúvókáink sugarának a fényét.

Megragadtam a színes kamerát, és felvettem ezt a rendkívüli jelenetet — földi lángok egy idegen bolygón.

Előttünk ismét feltűnt egy sötét felhősáv. Ezt az óriási vihart ne tudjuk kikerülni. Vállalja Kámov még egyszer a kockázatot? De nem, a hajó éles ívben felemelkedett, és egy perc múlva tejfehér ködben szálltunk tovább.

A vihar, minden eszeveszett dühével együtt alattunk maradt.

— Döbbenetes kép! — mondta Pajcsadze. — A bolygó telve van fiatal, megzablázatlan energiával.

Ilyen hatalmas viharok tombolhattak valaha a Föld fiatal korában is, sok millió évvel ezelőtt. Most már úgy vélem, lesz majd életet a Vénuszon.

Már rég levettük a sisakot, mivel a légköri motorok viszonylag csendesen dolgoztak, ami lehetővé tette a beszélgetést.

— Tényleg úgy hiszi? — kérdeztem.

A tudatom mélyén még mindig abban reménykedtem, hogy már most találunk életet, de Arszén Georgijevics a távoli jövőről beszélt.

— Szeretné, ha már létezne itt élet? — kérdezte. — A bolygó felkészült a fogadására. Talán az óceánok mélyén már megjelentek az elemi élőlények, véglények, de még évmilliók kellenek a különböző életformák kialakulásához.

— Miért csak a véglények? — kérdeztem konokul. — Talán már megjelentek az első ichtio- vagy brontosaurus-ok.

— Keresse meg őket, — felelte — és kapja lencsevégre!

Közben Kámov többször is megpróbált visszajutni a felhők alá, a vihar jeleit figyelve, de csak fél óra elteltével láthattuk meg újból a bolygó felszínét. Alattunk még mindig az óceán hömpölygött.

Viharövezet, amiben repültünk, több mint ezer méter széles volt, és láthatólag nagy felületet fedett le. Nyilvánvalóvá vált, hogy a vihar normális és gyakori jelenség a Vénuszon. A Nap közelsége miatt a erős volt a páraképződés, ami lecsapódott a felhőkben, és iszonyú viharok formájában esett vissza.

De az alattunk elterülő óceán véget ér-e valahol, vagy beborítja az egész bolygót?

— Kell lennie valamilyen szigetnek vagy kontinensnek — jegyezte meg Belopolszkij. — A bolygón kell lennie növényi életnek, mivel a szabad oxigén jelenléte mással nem magyarázható. Tehát találnunk kell szárazföldet.

— Feltéve, ha nem a viharövezetben van — mondta Pajcsadze.

Egyik óra múlik a másik után, de még mindig változatlan az óceán. A hajó hol erre, hol arra repült, felemelkedett és lesüllyedt. Kámov igyekezett elkerülni az esőfelhőket, a rettenetes erő miatt, amit megtapasztaltunk.

Erősen figyeltem a víz felszínét, abban a reményben, hogy távcsövemben felfedezem az élet legcsekélyebb jelét, de hiába. A víz és a levegő kihalt volt.

Készülékemet a legerősebb objektívvel láttam el, és tucatnyi képet készítettem. Talán amit szabad szemmel nem észleltem, a képen látszani fog.

Nyolcórai repülés után, ami alatt több mint ötezer kilométert repült a hajó, végre mintha parti sáv tűnt volna fel a távolban.

A vizet erdő váltotta fel.

Oly végtelennek tűnt, mint előtte az óceán. Sűrű növényszőnyeg terült el minden irányba, a láthatár végéig húzódva. De nem zöld volt, mint a Földön, hanem narancs és vörös színű.

Ez ragyogóan igazolta Gavril Adrianovics Tyihov, pulkovói csillagász tudományos jóslatát. Ő 1945-ben azt állította, hogy ha van növényzet a Vénuszon, a meleg éghajlat miatt narancs és vörös színeivel kell azoknak visszaverni a Nap sugarait, a túlzott felmelegedés elkerülése miatt. A Marson pedig, az ellenkező okokból kéknek kell lenniük. Hamarosan megláthatjuk, az is igaz-e.

Kámov lejjebb ereszkedett.

Hatalmas fákat láttunk, amik olyan szorosan nőttek egymás mellett, hogy lehetetlen volt megállapítani, mi van a közelükben, mivel 200 km/sec-os sebességgel haladtunk.

A kamerát a legnagyobb sebességbe kapcsoltam, egyenesen lefelé irányítottam. Ezen kívül még a legkisebb expozíciós idejű géppel is készítettem vagy száz képet, szűrőn keresztül.

Ennyit tehettünk mindössze. Kámov nem csökkenthette a sebességet, a lezuhanás veszélye nélkül.

— Kár, hogy nem szállunk le a Vénuszra! — sóhajtottam.

— És hová? — kérdezett vissza röviden Szergej Alekszandrovics.

Valóban, sehol nem volt hely a leszállásra. A sűrű erdő falán még egy fénysugár sem hatolt keresztül. Az őserdő olyan volt, amilyen a karbon-korszakban lehetett a Földön. Miféle fák nőttek benne? Hasonlóak a földiekhez? Reméltem, hogy képeim segítségével válaszolni tudok ezekre a kérdésekre.

A kilencedik órában egy hatalmas folyót láttunk közeledni.

Sűrű erdő borította partok között folyt, és nyilván az általunk látott óceánba ömlött.

Kámov a meder irányába fordult, és kihasználva a szélmentes időt, száz méterre ereszkedett.

Pajcsadze csatlakozott hozzám, mindketten a part menti területet kezdtük fotózni. Ha a bolygón élnek állatok, itt találnunk kell belőlük.

A folyó kb. két kilométer széles volt, s a fák ingadozásából láthattuk, hogy erős szél fúj.

A folyó vize jól tükrözte hajónk lángoló farkát.

Néhol az erdőből mellékágak nyíltak a folyóban, de nem túl szélesek. Csak egy olyan volt, ami fél kilométer vastagon ömlött belé. Madarak és egyéb álltoknak semmi nyomát nem észleltük.

— Úgy tűnik, csak növényi élet van a Vénuszon — mondta Arszén Georgijevics.

— Talán mégis van, — feleltem — csak az erdő mélyén.

Pajcsadze a fejét rázta.

— Ezt a kérdést — mondta — a következő expedíciónak kell megoldania, amelyet a Vénusz tanulmányozására küldenek. De azt már most megállapíthatjuk: nincs állati élet a bolygón.

— Sajnálatos, de úgy tűnik ez valóban így igaz — állt mellé Belopolszkij is.

Hogyan tudtam volna két tudós társam meggyőződését megingatni?

A folyó egyre fogyott. Hamarosan azt láttam, hogy egy magas hegygerinc felé repülünk. A tetejük a felhőbe ért, és a rádióreflektorral megállapítottuk; a csúcsok elérik a hét kilométeres magasságot.

Hogyan alakultak ki ezek a csúcsok, az rejtély maradt. A hajónk tíz kilométeres magasságba emelkedett.

A hegygerincen átrepülve mesésen szép látvány tárult elénk. A már ismert tejfehér köd eltűnt. Két felhőtömeg csúcsa közé kerültünk. A hajóra sötétkék ég borult: a Nap vakító fénnyel világított, sokkal erősebben, mint a Földön. Elviselhetetlenül ragyogtak körülöttünk és alattunk a fehér felhők.

Mind a négyen felkiáltottunk az ámulattól, ám a csodálatos látvány amilyen gyorsan feltűnt, ugyanolyan gyorsan veszett a semmibe. A hajó ismét egy felhőben repült. Az ablakok mögött újra csak a tejfehér köd volt látható. Lejjebb ereszkedtünk.

A hegyeket messze magunk mögött hagytuk, és újra óceán volt alattunk.

A hajó 8000 kilométert tett meg, mikor észrevettük, hogy egyre sötétebb és sötétebb lesz. Nyilván elértük a Vénusz napsütötte felének határát, és az éjszakai felé közeledtünk.

Kámov a két csillagászhoz fordult.

— Hogy állnak a tervezett programmal? — kérdezte.

— Befejeztük.

— Levegőminta?

— Négy helyről is vettünk.

Valóban, a hajó falára kis platina dobozok voltak szerelve. Még a Földön vákuumot hoztak létre bennük. Elektromos úton lehetett kinyitni, majd visszazárni azokat. Négy ilyen doboz volt tele a Vénusz levegőjével, amit majd a Földön fognak kielemezni.

— Hogy áll ön, Borisz Nyikolájevics? — fordult hozzám Kámov.

Mintegy háromszáz képet készítettem, nem is beszélve a filmről.

Kámov két percig hallgatott, aztán halk remegő hangon megszólalt: — A hajónk elhagyja a Vénuszt.

Milyen gyorsan elszálltak ezek a feledhetetlen órák! Még egy utolsó pillantást vetettem a távolodó bolygóra.

Te kemény, szigorú nővére a Földnek. Azok a félelmetes viharaid! De megjelent rajtad az élet!..

Évezredek, talán évmilliók teltek el, és az élet mindent legyőző erejével megjelentek az erdők, a vízben és a levegőben pedig talán valamiféle állatok.

És hosszú évszázadok lassú fejlődése alatt megjelenik az értelem hatalma. Milyen formában fog az megjelenni?…

És majd a forró Napod sugarai alatt elkezdődik a történelmed.

Szeretném hinni, hogy kevésbé véres, kevésbé gyötrelmes lesz, mint távoli húgodé.

Ha egy nap megjelenik egy emberihez hasonló életforma, szívből kívánom neki, a boldog szép életet hazájában.

A földi ember nem csak most látogatott el ide, hanem visszatér a jövőben is. Mint a báty, aki segíti elérni a gyermeknek elérni a boldogságot.

Viszlát Vénusz!..

Kámov leállította motort, és beindította a másikat.

Erős dübörgés tört fel a hátunk mögül. A szárnyak behúzása után az űrhajónk egyre gyorsulva hagyta el a bolygót.

19… november 8.

Majd két hónapja nem nyúltam már a naplóhoz. Ez idő alatt semmi különösen lényeges sem történt. Az élet a fedélzeten csendesen, kimérten halad.

A Vénusztól való távozásunk után még sokáig az ott látottak hatása alatt voltunk. Az elemek primitív, vad dühe, a hatalmas erők összecsapása ellenére hittünk a bolygó fényes jövőjében.

Magunk mögött hagyva a Vénuszt, élénken és izgatottan vitáztunk a látottakról, sőt egy kis fantáziálásba is belemerültünk.

Izzó vágy kelt a szívemben, hogy visszatérjek még a Föld nővéréhez, aminek látványa feledhetetlen álomként távolodott az űrhajó ablakiban.

Az elválásnak az a szomorú érzése hatott át minket, mint amikor valami ismert és szeretett dologtól búcsúzunk, és órákon át nem tudtunk elszakadni az ablakoktól.

De megismertük a rejtélyét: megtudtuk, mi rejlik a felhők alatt, és hamarosan, igazán hamar már a Föld minden embere tudni fogja, hogy…

A Vénusztól való távozásunk idején, annak a Marstól való távolsága háromszázhetven millió kilométer volt, de a Mars közeledett felénk,a pályáján, és így a hajónknak mindössze 250 millió kilométert kell megtenni a vele való találkozásig. Ez 2500 óra, azaz 104 nap, amiből már ötvennégy már eltelt.

Mint írtam, mindeddig semmi különös esemény nem történt, de a tegnapi nap — november 7. — soha nem törlődik ki a memóriámból. Ezen a napon, ami a történelem legfontosabb eseményére emlékezünk, olyan dolog történt, ami Pajcsadze szerint csak ezerévenként egyszer fordulhat elő.

A nap szokatlanul kezdődött: a repülés kezdete óta először pihent egyszerre Pajcsadze és Belopolszkij. A sok csillagászati műszer elhagyottnak és magányosnak tűnt. Az obszervatórium szokatlanul kihalt volt.

Én teljesen egyedül láttam el a szolgálatot a kezelőpultnál, míg Kámov a kabinban ellenőrizte a számításokat.

Semmi nem mozdult, csend honolt a fedélzeten. Az egyetlen hang a műszerfalba épített óra ketyegése volt. Mint a hajón az összes óra, a moszkvai időt mutatta.

Reggeli hat óra volt.

Nagy szomorúságot éreztem. Barátaim és elvtársaim jutottak eszembe, akiktől most végtelen távolság választott el. Felidéztem az izgalmat, amivel ma mindenki ébred, és siet az utcára a felvonulásban részt venni. Először életemben nem Moszkvában voltam ezen az ünnepi napon, hanem a Földtől is több tízmillió kilométerre. És én mégis otthon voltam. Ez a hajó, amit a szovjet nép épített, s most hihetetlen sebességgel rohan az ég hatalmas sötétjében — a Szovjetunió elválaszthatatlan része.

Bárhol legyünk is, mindenhol a haza levegőjét lélegezzük be.

Gondolataimat Kámov és Belopolszkij érkezése szakította meg. Üdvözöltek az ünnep alkalmából, és Szergej Alekszandrovics megkért, hogy ébresszem fel Pajcsadzét.

Már az ajtóból hallottam Kámov hangját: — Ellenőrizze még egyszer!

— Már megtettem, Szergej Alekszandrovics — mondta Belopolszkij. — Pontosan hét óra kettőkor.

Pajcsadze mélyen aludta hálójában, és én sajnáltam megszakítani az álmát.

De a kapitány szava — parancs. Enyhén megérintettem Arszén Georgijevics vállát, mire ő azonnal kinyitotta a szemét.

— Elnézést! — szóltam. — Szergej Alekszandrovics hívja az obszervatóriumba.

— Mi történt? — kérdezte izgatottan.

— Nem tudok róla semmit.

— És Belopolszkij hol van?

Pajcsadze izgatottsága jogos volt. Eddig még nem fordult elő a hajón, hogy bárki megzavarta volna másik pihenését. Sem nekem, sem társamnak nem jutott eszünkbe, milyen csodálatos meglepetést készítettek elő barátaink.

Amikor egymás után átmentünk a csillagvizsgáló körkörös ajtaján, Kámov és Belopolszkij már benn volt. Dobozok, italok és különféle ételek lebegtek előttünk a levegőben. A reggeli általában kilenckor szokott sorra kerülni. Semmit ijesztőt nem fedeztünk fel társaink arcán. Mindketten üdvözöltek az ünnep alkalmából bennünket.

— Mi történt, Szergej Alekszandrovics? — tette fel a kérdést ismét Pajcsadze.

— Ünneplünk — felelte Kámov. — Koccintsunk egyet ezzel a konyakkal az Októberi Forradalom emlékére!

Megleptek ezek a szavak, és a hangsúly, ahogy azokat kiejtette. Úgy tűnt, mintha nem is Szergej Alekszandrovics mondta volna ki ezeket! Két órával korábban felverni az embert, mintha az ünneplés nem maradhatott volna későbbre,… Mi történhetett vele?…

Pajcsadzét ugyanúgy meglepte ezzel, akárcsak engem.

— Akkor, — szólalt meg, — nincs is semmi baj? Egész megijedtem, mikor Borisz Nyikolájevics felébresztett.

— Még három percünk van — mondta felelet helyett Kámov. — Igyekezzen, Konsztantyin Jevgenyevics! — fordult Belopolszkijhoz, aki éppen egy konyakos üveget bontogatott.

Egy újabb furcsaság! Eszembe jutottak az imént hallott szavak: „pontosan hét óra kettőkor”, és az órámra pillantottam. Hat óra ötvenkilenc volt. Mi történhetett?

Belopolszkij odaadta a palackot Kámovnak.

— Barátaim! — mondta Szergej Alekszandrovics. — Sajnálom, de üvegből kell innunk. Mint tudják alkohol csak annyi található a hajónkon, amennyire vész esetén szükség lehet. Ezért igyunk arra a pillanatra két-három kortyot, ami fél perc múlva bekövetkezik; keresztezni fogjuk a Föld pályáját.

Pajcsadze felkiáltott a meglepetésében.

— Ez a nagyszerű pillanat a mi nemzeti ünnepünkkel egy napra esett — folytatta Kámov. — Ez okból gyűltünk most össze, ebben a szokatlan órában. Igyunk, drága barátaim, a repülésünk első szakaszának sikeres befejezésére!

Némán és gyorsan rohan az űrben a szovjet űrhajó, minden másodpercben 28,5 kilométert hagyva maga mögött. Az én szemem előtt láthatatlan maradt a „Föld útja”, de parancsnokunk éles szeme látta azt, és a benne élő szovjet ember elvárta, hogy az ünnepet ezen a helyen tartsuk meg. A meglepetés nagy volt és örömteli. Pajcsadze és én melegen mondtunk köszönetet ezért Kámovnak.

— Ne csak nekem köszönjék, hanem Konsztantyin Jevgenyevicsnek is, aki segített nekem az időt kiszámítani, és gondoskodott e kellemes meglepetés titokban maradásáról.

— Most már értem, — mondta Pajcsadze, — miért adott nekem olyan homályos válaszokat, mikor azt kérdeztem tőle, mikor érjük el a Föld pályáját. Bevallom, úgy hittem, nem érdekli a kérdés.

— Én már a Földön tudtam, hogy november hetedikén fogjuk a Föld pályáját keresztezni, de titokban tartottam önök előtt, de Konsztantyin Jevgenyevics mindent kiszámított, és belement az én ötletembe.

Ketten készítettük elő a meglepetést, és gondosan titkoltuk önök elől mindeddig.

— Milyen furcsa, — szóltam — hogy ilyen távol vagyunk a Földtől, és mégis úgy érzem, mintha rajta lennénk.

— Nem egészen értem mire gondol — mondta Kámov.

— Magam sem értem — feleltem —, de mégis furcsának érzem.

— Nekem — szólt közbe Belopolszkij — ez teljesen normálisnak tűnik. Az emberek mindig a Földön éltek. A jelenléte olyan mélyen gyökerezik a tudatunkban, hogy nagyon nehéz ilyen rövid távon átállítani a gondolatainkat arra, hogy nem az anyaföld van a lábunk alatt. Tehát ez nem egy gondolat, — fordult Kámov felé, — hanem inkább egy érzés.

— Egyébként — tette hozzá Kámov — én ne érzem ezt.

— És én se — mondta Pajcsadze.

— Ez azért van, mert már nem először hagyták el a Földet, de az az érzésem, mikor a Holdra repültek, önök is ugyanezt érzeték.

Kámov a fejét rázta.

— Nem emlékszem ilyenre — felelte. — A repülés során nem jutott idő az érzéseinket elemezni. Túl rövid ideig tartott az út.

— Apropó — mondtam — soha nem mesélt nekünk a holdbéli útjáról.

— Arszén Georgijevics és én mindent elmondtunk az újságok hasábjain. Azt hittem, a repülés előtt elolvasta azokat.

— Természetesen elolvastam — feleltem. — De talán tudna olyat mondani, amit nem írt meg bennük.

— Mindent elmeséltünk — szólt Pajcsadze.

Kámov ránézett, és elmosolyodott: — Őszintén szólva, van a dolognak egy titkos epizódja.

— Elmesélné? — kérdeztem.

— Inkább nem — mondta Pajcsadze. — Egyáltalán nem érdekes.

— Engedje meg, hogy ezt mi döntsük el.

— Arszén Georgijevics szerénysége ellenére, szívesen elmondom —, kezdett bele Kámov a történetbe. A mikor leereszkedtünk a Hold felszínére, el kellett hagynunk a hajót, kőzetminták vétele miatt. Felváltva hagytuk el a hajót, mivel nagyon kockázatos lett volna, ha mindketten kimegyünk.

— Miért? — tettem fel a kérdést.

— Mert a Holdnak nincs légköre.

— Még mindig nem értem. Azt olvastam, hogy ezért viseltek a búvárruhához hasonló öltözetet.

— Nem erről van szó — válaszolta Kámov, — a légkör hiánya a Holdon más veszélyeket is magában rejt. Tudja, hogy a Föld naponta sok kis meteorittal ütközik naponta. Ezek csak ritkán érik el a felszínét, mivel többnyire elégnek a légkörben, a levegővel való súrlódás következtében. Gyakran észleljük ezt a jelenséget, és „csillaghullásnak” nevezzük. A Föld atmoszférája így véd meg bennünket a naponkénti meteor-becsapódásoktól. A Holdnak nem létezik ez a védelme, és több ezer különböző méretű részecske bombázza a felületét, amiket csak a Hold talaja fékez meg. Ez teszi a holdsétát olyan veszélyessé. Minden egyes kavics maga a halál.

— És önök mégis kimentek?

— Vagyis inkább kirohantunk. Nem akartunk üres kézzel visszatérni a Földre. Szóval egy ilyen alkalommal egy aprócska meteorit fejen talált. Átütötte a fémsisakot, és eltalálta a fejem. Én ájultan estem össze. Mindössze egy parányi lyuk volt a sisakomon, de azon keresztül nagy iramban távozott a levegő, és egy percen belül megfulladtam volna, ha nincs ott Arszén Georgijevics. Igaz, már holdi öltözetben volt, mégsem értem, hogyan sikerült ilyen gyorsan odaérnie hozzám. Már csak a hajón tértem magamhoz.

— Negyven méterre a bejárattól esett el — szólalt meg Pajcsadze. — A Holdon a gravitáció hatszor kisebb, mint a Földön. Öt ugrással önnél voltam. Azonnal észrevettem a lyukat. Teljesen jól lehetet látni.

— És velem együtt meg is halhatott volna.

— Különös kifogás! — felelte Pajcsadze. — Nem tehettem meg, hogy ne próbáljam megmenteni önt.

Az gyilkosság lett volna.

— És még ennél is többet tett — mondta Kámov. — Miután visszavitt a hajóra, még hosszú ideig eszméletlen voltam. A Holdon tölthető időnk egyre fogyott, ezért Arszén Georgijevics többször elhagyta a hajót, mintagyűjtés végett, és ezzel az életét tette kockára.

— Nem lenne most itt, ha nem teszem meg — reagált rá Pajcsadze.

— Akkor egyikünk sem lenne itt — nevette el magát Kámov.

— A magatartása akkor is meggondolatlan volt.

Még Belopolszkij is elmosolyodott.

— Sehol nem olvastam, hogy megsérült a Holdon — mondtam. — Miért hallgattak erről?

— Merő óvatosságból! — felelte Kámov. — Tartottunk attól, ha megismerik ezt az esetet, nem fogják engedélyezni a harmadik űrrepülést.

— Nem hiszem — vélte Belopolszkij. — Sohasem tudhatjuk, mi történhet. Ez nem ok az univerzum vizsgálatának felfüggesztésére.

Sokáig társalogtunk ezen a reggelen, (amit, persze, csak az órák jeleztek annak,) a közös emlékekről, az űrhajózás jövőjéről, valamint a jelen repülésünkről. A csillagászati megfigyelések, amik eddig a napig megállás nélkül folytak, most látszólag feledésbe merültek.

Körülbelül három órát töltöttünk el ezzel, aztán mindenki ismét elfoglalta a helyét. Belopolszkij és Pajcsadze abbahagyta a társalgást, Kámov visszatért a vezérlőpulthoz. A pihenés véget ért.

De a sors akaratából egy újabb esemény is történt. Egy találkozás majdnem tönkretette a hajónkat, ami tudós honfitársainknak köszönhetően, akik a hajót készítették, mégsem történt meg.

A földi csillagászok álma vált valóra —, mondta Pajcsadze az események után. — Elképzelhetetlenül nagy boldogság tölt el. Most én vagyok a világ legboldogabb csillagásza.

— Én úgyszintén! — tette hozzá Belopolszkij. — Mindig komor arcán mosoly ragyogott, és hangja is valószerűtlenül lágy volt. — Már semmire nem vagyok kíváncsi, persze a Marson kívül.

Számomra is szokatlanul érdekes volt az esemény. Saját gyűjteményem is rengeteg csodálatos, egyedülálló felvételekkel gazdagodott. Mivel repülésünk alatt állandó készenlétben voltam, sikerült rögzítenem az egész fantasztikus találkozást, szinte elejétől a végéig.

— Észrevehette, — mondta Kámov, — hogy mi nem értünk volna rá egyetlen képet sem készíteni, ami bizony nagy veszteség volna a tudomány számára. Emlékszik, mikor kétkedett a munkája szükséges voltában a repülés alatt. Most már láthatja, mégiscsak szükségünk van önre a hajón.

A majdhogy végzetessé nem váló találkozás 21.45-kor zajlott le. Én éppen visszavonultam pihenni a kabinomba, mikor a rádióreflektor automatikusan beindult. A hajó csendjét a vészcsengő hangja törte meg, a szívem önkéntelenül összerándult, a hirtelen feltűnt ismeretlen veszély gondolatára.

Mióta a Földtől elszakadtunk, nem hallottam ehhez hasonlóan ijesztő hangot.

Kámov mellettem elrobogva a vezérlőpanelhez ment.

Nem siettem utána, hanem ott maradtam, ahol a riasztás ért. Pajcsadze, aki az ablaknál állt, szemét a parancsnokra függesztette. A csapat feszülten figyelt a végrehajtandó parancsot várva, azonnal készen arra, hogy végrehajtsa, bármi legyen is az.

De semmilyen parancs nem hangzott el.

A hajó megrázkódott, és én a falnak csapódtam. Rettenetes hangzavar ütötte meg a fülem. Egy másodpercig azt hittem, eljött a vég, de rájöttem, csak Kámov kapcsolta előzetes figyelmeztetés nélkül az egyik motort. Először hallottam a hangját sisak nélkül.

Szerencsénkre a robaj nem tartott öt másodpercnél tovább. Ahogy minden elnémult, éreztem amint a váratlan gravitáció ismét eltűnt. Éreztem, amint elszédülök, és a erősen csengett a fülem. Kámovot láttam a vezérlőnél, komoly volt és erősen koncentrált a munkájára, amiből rájöttem, hogy valami nagy veszély múlt el felőlünk.

— Siessen a bal oldali ablakhoz! — szólt rám Szergej Alekszandrovics. — Fotózzon, Melnyikov! — , és szemét a periszkópra szorította.

Odasiettem a kamerához, ami a bal oldali falra volt szerelve, bár még nem értettem miért kell, és villámgyorsan kitakartam a lencsét, és elindítottam a felvételt. Ezután gyorsan felkaptam a hordozható kamerát vettem magamhoz, és a „saját” ablakomhoz mentem.

Eleinte semmit sem láttam. Hihetetlen fekete szakadék volt előttünk, mint mindig, ami számtalan csillogó ponttal volt teleszórva. Minden olyan volt, mint máskor.

De hajónk orra előtt egy fényesen ragyogó, hatalmas test szaggatott vonalú széle kezdett kibontakozni. Gyorsan nőtt a mérete a kamerámban, és úgy tűnt, hogy félelmetes sebességgel rohan, egyenesen a hajó felé tartva.

Rengeteg fantasztikus szilát láttam, éles peremű szakadékokat — az a sziklatömb ragyogott így a Nap fényében, mely összetörni készült hajónkat, ami félelem nélkül rohant felé.

Egy pillanat — aztán a formátlan szikladarab az ablakhoz ért, és teljesen eltakarta az űr látványát.

Olyan közel haladt el mellettünk, hogy úgy tűnt, kinyújtott kezünkkel megérinthetjük a szürke felületén lévő sziklákat és mélyedéseket, melyekre árnyékot vetett a hajónk.

Aztán ismét szaggatott, törött szélű testté vált a kőtömb, és beleolvadt a mögöttünk lévő űrbe. A látomás hihetetlen sebességgel tűnt el. A világűr ismét békés, nyugodt, csillagokkal teli képét mutatta.

A végtelen űr vette körbe újra a hajót, és semmi nyoma sem maradt a csaknem bajt okozó sziklatörmeléknek.

Az egész dolog nem tartott tovább húsz másodpercnél.

Döbbenten, és talán még egy kissé ijedten állítottam le az automata gépet. Ne volt értelme tovább járatni.

Kámov mélyet lélegzett. Az arca erősen sápadt volt. Elővette zsebkendőjét, és fáradt mozdulattal törölte meg homlokát.

— Mi volt ez a dolog? — kérdeztem halkan Arszén Georgijevicset.

— Egy kisbolygó. Egy apró bolygótörmelék, ami még ismeretlen a csillagászok előtt.

— Egy hasonló találkozásnak az esélye egy a millióhoz — mondta Kámov —, de soha nem fogom megbocsátani magamnak azt az öntelt kijelentést, hogy ez lehetetlen volna.

— Miért vádolja magát? — ráncolta a homlokát Pajcsadze. — Az aszteroidával való ijesztő találkozásunk a Mars pályája közelében történt. A Mars mellett pedig ott van az aszteroidaövezet. A Föld közelében ritkák az ilyenek. Ami most velünk történt, az egy kivételesen ritka eset.

— De ez a ritka eset az életébe kerülhetett volna — felelte Kámov.

— És az önébe is. — szólt közbe Belopolszkij. — Egy ilyen összeütközés elkerülésére még a modern technika sem képes. Ha ez történik, abban sem lett volna senki sem hibás.

Kámov néhány másodpercig hallgatott.

— Természetesen önnek van igaza — szólt aztán. — Azért hibáztatom magam, mert lehetetlennek mondtam azt. Jó lecke volt ez, nemcsak nekünk, hanem a jövő űrhajósainak is.

— Ki van szolgálatban a vezérlőpultnál?

— Én — jelentkezett Belopolszkij.

— Legyen éber!

Ezekkel a szavakkal elhagyta Kámov az obszervatóriumot.

— Pihenni akart? — kérdezte tőlem Pajcsadze, miután a kapitány becsukta maga mögött az ajtót. — Én is önnel tartok. Mára elég volt az eseményekből.

Beléptünk a hálófülkénkbe, és az ablakok közé feszített hálóba feküdtünk.

— Azon gondolkodtam, amit Konsztantyin Jevgenyevics mondott. — Szólaltam meg. — Emlékszem, azt mondta, hogy a modern technika nem tudna megakadályozni egy ilyen összeütközést. Nem lehetne a rádióreflektorral összekapcsolni a motorokat, ami megváltoztatná a repülés irányát, ha repülés útjába akadályok kerülnek, ahogy azt az automata pilóta teszi?

— Ezt a berendezést nem, — mondta Pajcsadze. — Ami egy repülőgépen lehetséges, az az űrhajón lehetetlen. Ne feledje — a tehetetlenségi erőnkből adódóan repülünk. A motorok nem működnek. Az irányváltoztatáshoz azokat be kell kapcsolni. Előre kiszámolni, hogy egy test a hajó elé kerül-e vagy sem, nem lehetséges, ezért egy miénkhez hasonló hajó ezt nem képes felismerni, és kitérni ilyen esetekben. Ez jelenleg nem lehetséges — tette hozzá. — A jövőben viszont biztosan lesznek ilyen berendezések.

— Erre nem gondoltam. Még örülhetünk, hogy az ügy ilyen kedvezően alakult.

— Az „ügy”! — kiáltott fel Pajcsadze. — A kapitányunk biztos keze és szeme miatt történt így.

Közvetlenül a kisbolygóval való találkozás előtt figyeltem fel a parányi testre, mikor megszólalt a riasztó. Útvonalunktól enyhén jobbra volt. Elkerülhetetlennek látszott az összeütközés. A tárgy egyenesen a hajónk felé tartott. Minden Kámov azonnali reakcióján múlott, és Szergej csak egy kicsit lassította le a hajót, épp annyira, hogy a kisbolygó a hajó orra előtt haladjon el. Biztos szemre, és igazán hideg fej kell egy ilyen döntéshez. Megjegyzem: a pillanat tört része alatt meghozta a helyes döntést.

Arszén Georgijevics ezt látszólag nyugodtan mondta, de észrevettem, hogy kihagyta Kámov apai nevét. Ez csak akkor történhetett meg, ha Pajcsadze rendkívül izgatott volt.

— Milyen távol repült el előttünk az aszteroida?

— Nem több, mint hatszáz méterre.

Csak most döbbentem rá a hajónkat fenyegető veszély nagyságára.

— Ilyen kis távolságból a kisbolygó magával húzhat bennünket — mondtam.

— A hajó sebességére, — válaszolta Pajcsadze — a Naprendszerünk e kis darabja nem lehetett hatással. Hajónk egy milliméternyit sem tért el eredeti pályájától. Még a Hold mérete sem befolyásolná jelentősen egy 28 km/sec-mal repülő tárgyat. Ez pedig a Holdnál lényegesen kisebb test.

— Még jó, hogy ilyen kicsi! — szóltam, a szikla hatalmas méretére gondolva.

Pajcsadze nevetett.

— Csillagászati méretekben — felelte, — a Föld is egy kicsi bolygó. Az aszteroida alig több, mint harminc kilométeres átmérője, csak egy porszem. De nem számít a kisbolygó mérete, mivel az lep meg, hogy ilyen közel a Föld pályájához, még nem fedezték fel.

— Nincs ráírva a neve — mondtam. — Talán az egyik ismert kisbolygóról van szó.

Emlékszem, mennyire felhúzta a szemöldökét erre Pajcsadze, de már késő volt: a mondat elhagyta a számat.

— Elnézést, Arszén Georgijevics! — siettem kimenteni magam. — Csak vicceltem. Tudom, buta vicc volt.

— A kisbolygó övezet — kezdte el mondani, mintha a szavaimat nem is hallotta volna, — a Mars és a Jupiter pályája között található. Egy feltételezés szerint valaha egy bolygó keringett ott, de ismeretlen okokból a darabjaira esett. A kisbolygók — e nagynak a részei. Most, mikor láttam ezt a planetoidot, kiderült, hogy csakugyan csak egy bolygótörmelék és nem egy magányos hold. Ha az lenne gömb alakúnak kéne lennie. Bebizonyosodott az aszteroidákról felállított elmélet helyessége. Ez egy nagyon fontos következtetése a mai találkozásunknak. Mint mondtam, az aszteroidaöv a Mars és a Jupiter között van, de az aszteroidák nem csak ott találhatók meg. Már 3250 planetoid pályáját ismerjük.

Minden egyes ismert (ezt a szót erősen kihangsúlyozta) kisbolygó pályáját ellenőriztük, ami hajónk útját keresztezheti. Ez egyiknek sem felel meg. Tehát egyértelmű — az általunk látott aszteroida ismeretlen a Földön.

A már jól ismert kedves mosolyával rám nézett.

— A csillagászat egzakt tudomány — mondta. — Jó éjszakát, Borisz Nyikolájevics!

19… december 27.

A Mars!..

Milyen távolinak és elérhetetlennek látszott a Földön!

És most mégis itt vagyunk a Marson!

Mars!.. A végtelenségig ismételni akarom ezt a szót!

A hajónkon kívül éjszaka van. Hat hónapja az első igazi éjszakánk!

A Nap nem látszik, ugyanúgy lenyugodott, ahogy az a Földön is lenni szokott.

Napnyugta! Ez az egyszerű, ismerős jelenség rendkívüli és nagyon rejtélyesnek jelentést jelentett számunkra.

A miénkhez képest kicsi és hideg „földünk” Napja az utolsó sugarait vetette az űrhajónkra, aztán eltűnt. Az eget beborító csillagok teljesen más rendszerben voltak láthatóak, mint amit gyermekkorunk óta a Földön megszoktunk. A kék-szürke homoki növények, és a tó partján álldogálók melybe belesüllyedt hajónk, egyaránt homályba merült.

Holnap reggel ki fogjuk emelni innen a hajót. Holnap!

Kámov pihenőt rendelt el mindenkinek. Arszén Georgijevics az ablak és az ajtó közé függesztett hálóban alszik. Az ágyamba fekszem, de sehogy sem jön álom a szememre! Tennem kell valamit, hogy az idegeim megnyugodjanak.

Előveszem a naplóm — ez a jól bevált módszerem álmatlanságra.

Le kell írnom megérkezésünket a Marsra.

… Közeledett az idő, mikor űrhajónknak el kell érnie azt a pontot, ahol a találkozás létrejön.

Láttuk a ragyogó napfényben közeledő Marsot, ami nap mint nap egyre nagyobb lett. A bolygó nem az a narancsvörös színű volt, amilyennek a Földön megszokott képe mutatta. A hajó ablakiból inkább narancssárgásnak tűnt.

Először úgy véltem, hajó nagy sebessége miatt van ez így, de Pajcsadze elmagyarázta, hogy ez nem elegendő a fényhullámok ilyen játékának.

— A vörös szín sárgának való látásához, — mondta — ötszázszor gyorsabban kellene lenni a hajó sebességének. Akkor a piros rövidebb hullámhosszon érkezik szemünkbe, és azt sárgának látjuk. Ez egy spektrális vonallal tér el attól, és a Mars állandó spektrumban sugároz.

— De miért más ennyire itt a Mars színe? — kérdeztem.

— Ez még előttem is kérdéses. Valószínűleg azért, mert nincs az ablakok között levegő, de ha magyarázatot találok rá, akkor elmondom önnek.

Mi ketten voltunk csak az obszervatóriumban, Kámov és Belopolszkij pihentek éppen.

Én mereven bámultam a kicsi, de jól látható bolygó felszínét.

Apró gömbnek láttam, ami szemmel láthatóan egyre növekedik. Mi vár ránk ott, utunk végcélján?…

— Mit gondol, — kérdezetem — Van élet a Marson?

— Erre a kérdésre csak egyféle választ adhatok: a tudomány nem foglalkozik jövendőmondással.

Eddig semmi jelét nem láttuk az értelemnek.

— Na és mi van a csatornákkal?

Vállat vont.

— Schiaparelli, aki ezeket a vékony vonalakat felfedezte, „canali”-nak hívta nevezte őket. Az olaszban „csatornát” jelent, de nem feltétlenül mesterséges eredetűt. Ez okozza a félreértést. A Földről ezek egyenes vonalakként láthatók. Sok kép készült már róluk, de nincs okunk feltételezni, hogy ez egy tudatos tevékenység eredménye lenne. Most, mikor a Mars közelébe értünk, nyoma sem látszik a csatornáknak.

— Hogyhogy?

— Nagyon egyszerű, Míg távol voltunk, a hajó távcsövén át határozottan, erősen látszottak. De ahogy egyre közeledtünk feléjük, úgy kezdtek el a határozott vonalak egy jobban elhalványodni, amíg végül teljesen eltűntek.

— Előfordulhat, hogy csak illúziók voltak?

— Hamarosan közelről is megnézhetjük. De valaminek okozni kellett ezt a látványt. Schiaparelli és Lowell ellenfelei úgy gondolták, a csatornák — a távolság okozta optikai csalódások. Talán nekik volt igazuk.

Úgy véltem, Arszén Georgijevicset taszítja a téma, ezért más irányba tereltem a beszélgetést.

Előfordulhat, hogy a Marson megtaláljuk e rejtély nyitját.

A légkörbe merülésünk nem tért el különösebben a vénuszitól. Csakhogy itt nem volt felhő, ami akadályozta volna a navigálást. A Mars tiszta és áttetsző légkörén át jól láthattuk a bolygó felszínét.

Csakúgy, mint száznégy nappal ezelőtt, bekapcsoltak a fékezőmotorok. A legénység elfoglalta a helyét: Pajcsadze és Belopolszkij a műszereknél, Kámov az irányítópultnál, én az ablaknál foglaltam el a helyem.

A Mars gyorsan növekedett, és úgy tűnt, hogy összeütközik a hajónkkal. A bolygó felszínének gömb alakja fokozatosan eltűnt, és egy homorú tányér alakot vett fel. Ahogy ereszkedtünk a tányér széle felé, úgy került az egyre távolabbés távolabb tőlünk, és végül eltűnt a távoli láthatáron.

— Sivatag! — mondta Kámov.

A csalódás kellemetlen érzése kelt bennem.

Miért? Mit vártam?… A modern tudomány emberei nem ringatnak hamis álomképeket. Tudtam ezt, és mégis mélyen csalódott voltam.

Milyen különös az ember! A Világegyetem minden kis sarkát magához hasonló értelmes lényekkel akarja telerakni.

Miután ez nem jött össze a Vénuszon, a Marstól vártam el a vágyam teljesülését. Eddig nem kételkedtem a bolygó lakott voltában. Memóriámban életre kelt minden teremtmény — Wells ronda, pókszerű lényeitől Alekszej Tolsztojon át mindazok, amelyeket a „vörös bolygó” lakóinak képzelt el a rengeteg tudományos-fantasztikus szerző.

És most a hajó széles szárnyai egy halott, kietlen sivatag fölött repítenek bennünket…

Micsoda ellentéte ez a Vénusznak!

Ott, a Föld nővérén magasra csapnak a tenger hullámai. Viharfelhőkből zúduló esőtömeg. Vakító villámlok szabdalta ég. Hatalmas erdők, magas hegyek, és élet… élet, mely öntudatlan, vad, ifjú erővel tör utat a jövőbe. De itt?…

A hajó egy kilométerre ereszkedett, és távcsővel jól ki lehetett venni a részleteket. Homok…

homok… amit néha-néha megszakít valamely növények szürke foltja.

A bolygó forgásirányával ellentétesen, azaz nyugat felé repültünk, hatszáz kilométer per órás sebességgel. A terep jellege fokozatosan megváltozott. Egyre nagyobb foltokban jelent meg a vegetáció. A talaj egyre jobban közeledett, és három kilométer múlva már szinte közvetlenül afölött repültünk.

A sivatagi homok eltűnt. Ismeretlen növények összefüggő szőnyege terült el alattunk. Egy fa, egy bokor nem volt.

Hirtelen egy kis tó tűnt fel, majd egyre nagyobb lett. Talán rátaláltunk a tengerre?… De nem így volt! Két óra múlva megint a már ismert sivatagi homok következett.

— Szergej Alekszandrovics! — szólt Belopolszkij. — Szerintem menjünk vissza, és szálljunk le valahol a tó közelében.

— Nézzük meg, mi van odébb. A területnek még csak kis részét láttuk. Ennél jobb leszállóhelyet keresünk.

Kapitányunk szavai négy óra múlva teljesültek. Egész idő alatt ugyanazt láttuk — a sivatag sivár végtelenségét. Úgy tűnt, az egész Marson nincsenek dombok és hegyek. A szintkülönbség sehol sem volt több, mint ezer méter, és ez megerősítette azt az érzésünket, hogy a bolygó biliárdgolyó simaságú. Előfordulhat, hogy a múltban voltak a bolygónak hegyei és dombjai, de az azóta szintén eltűnt szél és eső simára koptatta a felszínét, mára ezért nem maradhatott a legkisebb nyoma sem az egykori hegyeknek.

A nap lassan a látóhatár pereme felé közeledett. Hamarosan beköszöntött az első éjszaka. Az első azok közül, amit idegen bolygón töltünk.

Idegen?… De kinek az?…

A legkisebb nyomát sem láttuk állati eredetű életnek. Talán a „földet” beborító sűrű növényzet rejti erl szemünk elől a Marson lévő élőlényeket. Erről majd akkor bizonyosodhatunk meg róla, ha landoltunk.

— Még alkonyat előtt le kell szállnunk — mondta Kámov.

A repülés hetedik órája végén jártunk, mikor egy újabb víz jelenlétének nyomait fedeztük fel. Egyre több növényzet tűnt fel oázisként a sivatag sárgásbarna felszínén. Az életterük közelében akadtunk a tóra.

A Nap már egészen belesüppedt a láthatár szélébe, mikor Kámov a leszállás mellett döntött.

Csökkentettük a sebességet. A hajó egyre kisebb köröket hajtva végre, egyre lejjebb ereszkedett. A motorok üvöltése halkabb lett. Éreztük a hajótest remegését.

Eljött a repülés legveszélyesebb és legizgalmasabb pillanata. A tíz tonna súlyú űrhajó lassan, egyre csökkenő sebességgel közeledett a Mars felszínéhez. Minden másodperccel nőtt a veszély.

Kámov le sem vette a szemét a periszkópról. Keze biztosan járt a vezérlőpult kezelőszervei között.

Már csak ötven méterre van a talaj.

Hirtelen megemelkedett a sebességünk. A bolygó vonzereje legyőzte a repülés tehetetlenségét. A szárnyaknak köszönhetően a hajó zökkenőmentesen ért földet. A motorok abbahagyták a munkát.

Csikorgó hang hallatszott. Az ablak üvegein túl felszálló porfelhő látszott, és az űrhajó, több, mint négymillió kilométer megtétele után megállt.

Célhoz értünk. A Marson vagyunk!..

Egyszerre ugrottunk fel, és izgatottan öleltük át egymást.

— Szergej Alekszandrovics! — kérdezte Pajcsadze. — Ön szerint mikor hagyhatjuk el a hajót?

— Majd csak reggel — mondta Kámov.

— Melyik földrajzi szélességen lehetünk?

— Az egyenlítő környékén.

Tehát végig kell várnunk az éjszaka tizenkét óráját. (A Marson a napok csak harminchét és fél perccel hosszabbak, mint a Földön.) Nehéz volt kivárni ezt a hosszú időt, de senki sem szállt szembe a parancsnok utasításával. Mindenki megértette, hogy ennek az értünk, és az egész expedíció miatti felelősségérzete az oka. Ki tudja mi vár ránk a hajó falain túl, egy idegen bolygón? Lehet, hogy a növényzet mélyén ismeretlen állatok kúsznak — gyíkok vagy más, szülőbolygónkon ismeretlen csúszómászók. Sötétben elhagyni a hajót, ésszerűtlenül és veszélyes lett volna.

Már el is jött. Gyorsan, ahogy a trópusokon szokott, a nappal átadta a helyét az éjszakának.

— Ez bizonyíték, arra, hogy csakugyan közel van az egyenlítő — mondta Pajcsadze.

— Legjobb lesz, — szólt Kámov, — ha elvonulunk a kabinunkba, és a többit majd reggel elrendezzük.

Holnap is kemény munka vár ránk. Habár a Mars gravitációja kisebb, mint a Földé, és könnyebb lesz dolgozni, de már elszoktunk a tömegvonzástól.

Pajcsadzéval a kabinunkba vonultunk. Könnyű volt mozogni, és minden izmunkban nagy erő feszült.

Ennek az érzésnek a Mars gyenge vonzereje volt az oka. A hajón nagyon kényelmetlen volt a mozgás, mivel a hajó kicsi, kerek ajtóit nem a „súlyos” körülményekre tervezték.

Az utastérben csak a szekrény volt természetes helyzetben. A lábával a falhoz rögzített asztalra nézve, nehéz volt elhinni, hogy nemrég még teljes kényelemben ültem mögötte. Az ablakok közé akasztott ágy-hálóink, ahol eddig oly kellemesen és békésen aludtunk, most teljesen haszontalanok és megközelíthetetlenek voltak a számunkra, nehéz lett volna belefeküdnünk. Ehelyett két függőágyat akasztottunk a kabin falára, nehezen belemásztunk ezekbe, és barátian egymásra mosolyogtunk.

Arszén Georgijevics kereken elutasított mindenféle társalgást, és lefekvés után azonnal lehunyta szemét.

Most ő mélyen alszik, és én is befejezem a jegyzetelést. Ennyi történt ma, röviden és tömören.

Holnap belekezdünk a munkába. Programunk még a Földön meg lett tervezve, és három változata van, attól függően, mit találunk ezen a bolygón. Attól tartok, ha a Mars lakatlannak bizonyul, akkor a beszámolóm igen rövid lesz. Abból ítélve, amit az elmúlt napon a hajó ablakából láttam, a bolygó egy hatalmas sivatag. A növénymintákat begyűjteni, nem fog hosszú ideig tartani.

Holnap előkészítjük a négy tervezett kirándulást, az űrhajó leszállóhelyétől száz kilométeres körzetben. Az első felderítőpáros Kámov és Pajcsadze lesznek, Belopolszkij és én leszünk a következő csapat. Azért volt az utasításban így meghatározva, hogy ha valami katasztrófa történne a kint lévő párossal, Kámov, Belopolszkij vagy valamelyik csillagász a hajón legyen. A hajót mindenféleképp vissza kell vinni a Földre. A mi feladatunk a tudomány szolgálata!

Utunk kétharmad részét biztonságban tudhatjuk magunk mögött, reméljük ez az utolsó harmadban is így lesz!

19… július 10-én Charles Hapgood űrhajója indulásra készen állt a semmi közepén fekvő területen, amelyet az a rakétakilövő számára kijelölt.

Az indulás előtti napokban a sajtó nagy felhajtást csinált a Marsra induló járat körül. Hapgood alig tudott elmenekülni a sok riporter elől.

Bason, aki számos cikket írt a repülésről, elismerően nyilatkozott Hapgoodról, amiért az ambiciózus tervező hálás volt, és megajándékozta őt a szimpátiájával. Ez nem akadályozta meg Ralphot abban a törekvésében, hogy szokott hidegvérével rá ne akarja beszélni egy magyarázó- riportra az űrhajóút tudományos céljáról, de Hapgood csak vállvonogatva próbálta meg lerázni a szerkesztő ostobaságait.

— Most divatos téma a repülésünk, — szólt Bason — Miért nem ír róla? Az olvasók kíváncsiak az űrutazásra.

— Most nincs rá időm — válaszolt Hapgood.

Teljes erővel a jövendő repülésbe merült. Minél jobban közeledett a kijelölt nap, annál inkább úrrá lett rajta az indulás előtti izgalom.

Július 10.-én hatalmas embertömeg vette körül a területet övező kerítést. Az indítóállvány környékét benépesítő sokaság nagy részét azok tették ki, akik az ország más részéből, mint pl. New Yorkból vagy Washingtonból érkeztek, hogy láthassák az űrhajó indulását.

Sok helyütt látszottak a hazafias érzelmű nézők által hozott amerikai zászlók. Lovasrendőrök tartották fenn a rendet a hajó közelében.

A start időpontját nyolc órára tűzték ki.

A sportfelelősök, a Bason által meghívott sajtóképviselők távozta után ellenőrizték a vezérlőberendezést, elbúcsúztak az űrhajósoktól, és elhagyták a hajót.

Hapgood és Bason magára maradt. Mindketten gumiruhát vettek, mert vízbe kellett merülniük, hogy csökkentsék a testsúlyuk ötszörösére növekedésének szervezetükre káros hatását, amit az 50 m/sec2 — os gyorsulás okoz.

Hapgood szorosan bezárta az ajtót. Az űrhajóban mindössze egy fülke volt, ami tele volt zsúfolva a folyékony oxigént tartalmazó tartályokkal, és az expedícióhoz szükséges egyéb dolgokkal. Semmi hely sem maradt üresen.

Hapgood az órájára pillantott.

— Lefeküdni! — mondta.

Bason habozott fejét a gumiálarcba dugni, mert továbbra is félelem töltötte el az alumíniumdoboz koporsóra hasonlító alakja láttán.

— És ha történik önnel valami, — kérdezte, — akkor hogyan jutok kik innen?

— Ha valami történik velem, akkor már nem kell kijutni a fülkéből — felelte Hapgood. — Nem mindegy hogyan hal meg? Nélkülem ön is elveszik, mert nem ismeri a hajó működését.

Bason nagy sóhaj kíséretében belebújt a maszkba. Minden erejével igyekezett legyűrni félelmét, miközben Hapgood a hátára segítette az egyik tartályt. Hallotta, ahogy Hapgood összekapcsolja a tömlőket, kicsavarja a fedelet, és a „koporsóba” elkezdett beáramlani a víz.

Igen, most már elszigetelte magát, és nem szabadulhat ki innen. A levegőnek, tudtával, negyven percig kell kitartani, és ha tovább tart a merülési idő, menthetetlenül megfullad.

Esetleg Hapgood erre nem is gondolt. Hirtelen elveszítheti az eszméletét, vagy egyszerűen csak megfeledkezik a társáról…

Lehet, hogy szándékosan meg akarja ölni? Milyen egyszerű lenne, a Földre való visszatéréskor egy kitalált történetet mondana, elrejtve halálának való okát. Ki tudná ellenőrizni? És akkor a repülés minden dicsősége egyedül és osztatlanul Hapgoodra szállna. Hogy nem gondolt erre? Természetesen ez is megtörténhet. Miért nem kopogtatja meg Hapgood a fedelet, hogy lássa, minden rendben van-e, amint abban megegyeztek? Elég a légvezetéket kicsatolni — és már vége is van… Máris nehezebben tud lélegezni… Az újságíró megpróbált kimenekülni a szűk dobozból. Aztán meghallotta a három koppanást.

Az egyezményes jel! Nem, a levegő is rendesen áramlik… Könnyű lélegezni…

A kopogtatás megismétlődött. Bason felemelte a kezét és ő is három koppantással válaszolt.

Miután meggyőződött arról, hogy társával minden rendben van, Hapgood ellenőrizte, le van-e rendesen zárva a fedél, majd ismét ellenőrizte a felszerelést: a tömlők csatlakozását, ami levegővel látja el Basont és őt magát, megvizsgálta a motorok vezérlőkábeleit. Minden tökéletes volt.

Felvette a gumimaszkot, a gumiöltöny gallérjánál megszorítva azt. Aztán bemászott a dobozába, csatlakoztatta a tömlőket, lezárta a fedelet, és feltöltötte azt vízzel.

Minden készen áll a felszállásra.

A maszk üvegén át a kezén lévő órára pillantott. Még két percük volt.

Hapgood egészen nyugodott volt. Nem akart már az út kezdetén a fenyegető veszélyekre gondolni.

A célt, aminek az életét szentelte, sikerült elérni. Bolygóközi útra indulhatott. Minden más háttérbe szorult a tudatában. Ha katasztrófa történne, nem marad életben. Győzelem vagy halál! Harmadik esélye nem volt…

Még egy perc volt hátra.

Kámov jutott az eszébe. Ellenfele már messze járt a Földtől, nem is sejtve, hogy Hapgood űrhajója követi, a Mars elérésének elsősége reményében…

Itt az idő!

Hapgood biztos kézzel nyomta meg az indítógombot.

Fájdalmasan lassan telt az idő…

Százhetven nap telt el, — a napok, melyek semmiben nem tértek el egymástól, semmittevéssel telve, — egyik a másikat követte bódító egyhangúsággal.

A rendkívüli helyzet tudata, amit a rakéta ablakai előtt kibontakozó univerzum látványa is erősített, gyorsan elveszítette az újdonságát.

Szinte alig történt valami. A rakéta az égi mechanika örök érvényű törvényeinek megfelelően repült, és gyorsan a céljukhoz juttatja őket, hacsak valami nagyobb meteorittal nem találkoznak, ami elől nem tudnak kitérni. Azonban Hapgood nem hitte, hogy egy ilyen dolog megtörténhet.

Hűen tartotta magát az amerikai csillagászok által meghatározott programhoz, de a gyakorlati tevékenységek nagyon hiányoztak neki. Megértette, hogy a munka hiányzik neki.

Egyre inkább úgy érezte, hibát követett el azzal, hogy Bason helyett nem valamelyik csillagászt, akivel megbeszélhetné a felmerülő kérdéseket. Itt, a világmindenség űrjében, a Földtől távol, az a hiábavaló, kicsinyes és értelmetlen vágy tört rá, hogy senkivel se kelljen osztoznia a Mars felfedezésének dicsőségében. Mi marad abból neki annak a kivételével, ami a rakéta tervezőjét és parancsnokát illeti? Mi különbség van ebben az esetben egy újságíró vagy egy csillagász között?

Egyértelműen semmi.

Hiba, helyrehozhatatlan hiba!

Nem volt mit beszélniük Bason-nel. Túl nagy volt a különbség a szellemi színvonaluk, és a tudományos felkészültség terén. Az újságírót csak a pénz és a hírnév csábította az útra. A tudományos részek nem érdekelték.

A „New York Times” ifjú tudósítója nem volt jobb, mint a többi munkatársa. Többet tenni, mint Bason, ő sem tudott. Az összes könyvet kétszer is elolvasta, és aludni próbált, amennyit csak képes volt, a fennmaradó időben komoran bámult ki a hajó ablakán. Mögötte mindig ugyanaz a változatlan csillagos kép látszott. Mindketten szenvedtek.

De lassan eljött az út vége. Eljött az utazás utolsó napja., a rakéta a célja közelébe ért.

Hapgood elmagyarázta Bason-nek, le kell szállniuk.

— Ha abbahagytuk a fékezést, akkor ön a parancsomra kinyitja az ejtőernyőket.

— Rendben! — mondta Bason. — Hogyan fékezzük le a rakétát?

— Mivel csak egy motorunk van, — felelte Hapgood — azt nem tudjuk fékezésre használni, ezért a bolygó légkörének súrlódását használjuk arra. Ha számításaim helyesek, ami felől nincs kétségem, tizenkét óra kemény erőfeszített munka vár rám.

A rakéta december 28.-án, pontosan két órakor elrepült a Mars mellett, annak légkörét érintve, Hapgood terveinek megfelelően, egy félkört írt le, majd ismét elhagyta a bolygót, immár a másik oldalról. Egyre-másra csinálta az elnyújtott köröket, egyre mélyebbre süllyedve annak atmoszférájában, amely egyre jobban lefékezte az űrhajót, Hapgood terveinek megfelelően. Az utolsó köröket már a Mars légkörét el nem hagyva tették meg. Sebességük percenkénti ezer kilométerre csökkent. Hapgood úgy döntött leállítja a motort. A hajó belsejében a hőmérséklet ötven fokra szökött fel, és a két űrhajós azt gondolta, nem bírja sokéig, ha nem hűl le gyorsan. Hapgood, mivel félt tőle, hogy elájul, s ezzel megöli magát és Basont, úgy döntött a rakétát az alattuk öt kilométerre lévő felszínre ülteti. Bízott benne, hogy a közelgő naplemente előtt meg tudja tenni, mivel a Nap már erősen közeledett a láthatár széléhez.

— Ejtőernyőt! — kiáltott Bason-nek.

Eljött a döntő pillanat. Fenn tudja majd tartani őket az ernyő?

Hapgood hirtelen rándulást érzett. A rakéta felett szétnyílt a hatalmas selyemernyő. A sebességük azonnal csökkenni kezdett. Az ejtőernyő kibírta a terhelést.

A verítékben fürdő Hapgood összeszorított fogakkal, minden erejét és ügyességét bevetve igyekezett a hajót a eltéríteni függőlegestől.

Mikor a „földet” egy kilométerre megközelítették, hirtelen sötét lett. A Nap eltűnt a horizont mögött, és Hapgood rájött az éjszaka bekövetkeztének gyorsaságából, hogy a Marsi „trópusokon” vannak.

Csak ülni lehetett a vaksötétben. Hapgoodnak fogalma sem volt róla, nem kerülnek-e valamely tó veszélyes mélyére, de semmit sem tudott tenni. A rakéta gyorsan ereszkedett. Egy csattanás…, a műszerek üvegének csörömpölése…, Bason ijedt kiáltása…, és az űrhajó megállt. A Marson voltak.

Hapgood ösztönösen az órájára nézett. 13.34 volt az idő. Basonhoz fordult.

— Jegyezze le! — mondta izgalomtól remegő hangon. — 19… december 28., washingtoni idő szerint tizenhárom óra harmincnégy perckor, az amerikai, Charles Algernon Hapgood által tervezett űrhajó, ugyancsak az ő vezetésével, leszállt a Marsra.

— A legénység tagjai: a már említett Charles Hapgood, és a Nem York Times riportere, Ralph Bason — szólt közbe az újságíró. — De ez még csak félsiker. El kell hagynunk a rakétát, és a bolygóra lépnünk. Az orosz hajó is bármely pillanatban ideérhet.

— Hacsak már meg nem érkezett —, suttogta Hapgood, olyan halkan, hogy Bason nem hallhatta.

— Igyekezzünk, Charles!

A riporter lázasan kapott fel egy kamerát.

Hapgood tudta, mit akar tenni. A lehető leggyorsabban eltávolította az óra fedelét, amit a Földön egy bizottság zárt le pecséttel. Ezt a készüléket, aminek a számlapja nem csak az időt, hanem a dátumot is mutatta, a hajón kívül kellett lefényképezni, hogy vitathatatlan bizonyítékul szolgáljon a rakéta Marsra érkezésének pontos idejéről. A kamera is le volt pecsételve.

Miután magához vett egy oxigénmaszkot, az órát, egy magnéziumlámpát és a kamerát, és a jármű szűk zsiliphez ment.

Miután hermetikusan bezárulta belső ajtó, Hapgood megszólalt: — Éjszaka a rakétából elhagyni, egy ismeretlen bolygón, nem túl okos dolog.

— Akkor maradjon! — válaszolta Bason. — Majd magam megyek. Nem akarom gyávaságból elveszíteni a repülésünk minden gyümölcsét — Nyissa ki! — kiáltotta parancsoló hangon, Hapgood habozását látva.

Csattantak a zárak. Hideg levegő zúdult a szobába, lehűtve túlhevült testüket. Az ajtó kinyílt.

Az első, ami Hapgood szemébe tűnt, a Nagy Medve (Nagy Göncöl) csillagkép, mely mint egy kanál terült el az égen. A Mars ritkás levegőjében nem ragyogtak úgy a csillagok, mint a Földön.

— Jöjjön ki! — hívta Bason. — Úgy méltányos, ha ön teszi meg az első lépést a bolygón.

Az űrhajó egy tó közeli kis homokos területen ért talajt. A „földtől” másfél méter magasan volt az ajtó. Indokolatlan félelmét elnyomva Hapgood leugrott. A Mars gyenge gravitációja miatt ez olyan volt, mintha csak a karosszékéből ugrott volna fel. Bason átadta neki az órát, a lámpát és a masinát, és követte őt.

Néhány méterrel odébb ismeretlen növények sötétlettek. Az csillagokkal teli éj sötétjében szörnyen titokzatosnak látszottak, tele megoldatlan rejtélyekkel.

— El kell távolodnia a rakétától, hogy sikerüljön a felvétel! — kiáltotta Bason, de hangja az oxigénmaszkon keresztül csak szánalmas nyikkanásként hangzott a ritka levegőben.

Háborítatlan nyugalom vette őket körül. A legkisebb légmozgás sem volt a fagyosan hideg levegőben. A fényesen, rezzenetlenül számtalan ragyogó csillag fénye, olyan hideg volt, akár a levegő. A horizont széle közelében egy kék fényű ragyogott az égen.

— A Föld! — suttogta Hapgood.

Mintegy tíz méterre eltávolodtak a rakétától és megálltak. Hapgood felemelte az órát, és Bason két lépést hátrált, egyik kezével felemelte a lámpát, a másikkal levette a gépről a lencsevédőt.

A vakító fény egy pillanatra megvilágította a sűrű bozótot, a tó körülötti teret, ahová a rakéta érkezett, és a Hapgood kinyújtott kezében lévő órát. Az oxigénmaszkkal az arcán úgy nézett ki, mintha egy különös, fantasztikus lakója lenne ennek a furcsa, ismeretlen világnak…

Ilyennek fog Hapgoodra emlékezni Bason élete végéig!

Gyorsan elfordított egy kapcsolót a lámpán és éppen felemelte, a második felvételre készülve, mikor halk szisszenő hang hallatszott. Hosszú, sötét test villant meg a horizont hátterében hullámozva.

Bason füleit kétségbeesett kiáltás érte el.

Önkéntelen mozdulattal nyomta meg a kioldógombot. A tejfehér villanásban olyan képet látott, amitől ragacsos izzadság lepte el a testét.

Kétlépésnyire tőle, ahol Hapgood állt, egy fényes, ezüstszőrű, óriási kígyóra hasonlító állatot látott.

A rémülettől megdermedt Bason látta, hogy Charles lábai az ismeretlen szörnyeteg alól lógnak ki.

A következő pillanatban a lámpa kialudt. A hirtelen fény után az éjszaka még sötétebbnek tűnt.

Miután vad, átható kiáltást hallott, Bason eldobta a lámpát, és eszeveszetten rohant a hajóhoz. Nagy rémületében elfeledkezett a zsebében hordott pisztolyról, egy ugrással a zsilipkamrában termett, és bevágta maga mögött az ajtót.

Apró görcsök rángatták. Émelygett, hányinger csavarta a belsejét. Erőtlenül, gondolatok nélkül feküdt a sötétbe borult fülke padlóján. Maga előtt látta társa könyörtelen halállának a képét, az óriási szőrös kígyót, az alóla kiálló lábakkal.

Mozdulatlan…

„Tehát már halott volt” — jött az első tudatos gondolata.

A hányinger fokozatosan elmúlt. A gyötrő remegése is megszűnt. Bason csak ült és hallgatott.

Minden csendes volt. Kívülről sem hallatszott semmi. Csak a saját, nyugtalan szívverését érzékelte.

„Talán megmenthettem volna?” — villant át az agyán az ijesztő gondolat. „Nem, már halott volt” — sietett megnyugtatni magát.

Felkelt és bekapcsolta a világítást. A külső ajtó zárva volt. Azt már elfelejtette, hogy ő maga csapta be azt, ezért meglepődött rajta. Aztán levette az oxigénmaszkot, és elindult a rakéta belsejébe.

Hirtelen leküzdhetetlen álmosság tört rá. Anélkül, hogy megnézte volna hol van, lerogyott a földre és rögtön elaludt.

Azt nem tudta, meddig aludt, de mikor kinyitotta a szemét, fény világított be az ablakon. Leült és fejét keze közé fogva gondolkodni kezdett. Hapgood meghalt. Ő egymaga nem képes kezelni a Mars- rakétát. Felderengett előtte a közelgő halál. Semmi sem mentheti meg. Semmi, kivéve… De hogyan fogja itt a szovjet űrhajó leszállóhelyét megtalálni? A bolygó hatalmas. Kámov bárhol letehette hajóját a Mars 150.000.000 négyzetkilométeres felszínén. Oda minden remény… Meddig fog elhúzódni a kínlódása? A levegő egy személynek három hónapra elegendő. Három hónap… Vajon kihúzom ilyen sokáig?…

Az ablakhoz ment. Ott lehet még a Mars szörnyű lakója? Bason arra gondolt, milyen jó lenne lencsevégre kapni a fenevadat. „Az egy szenzációs kép lenne” — gondolta, és egyből el is mosolyodott rajta: ki látná azt a képet?…

Az ablakon túl sütött a nap. A növények szürkéskék cserjéi, és az űrhajónak helyet adó homokos terület kihalt volt. Észrevette a tegnap elejtett lámpát a homokban. Hapgood teste nem látszott sehol.

Bason szeme megakadt egy sötét folton ott, ahol előző éjjel álltak.

Egy cipőbe bújtatott emberi lábat látott, és a jól ismert kék nadrág maradékát. Azután vette észre az összetört órát.

Bason megértette, hogy ami a helyszínen maradt — a vérfolt, a lábdarab — minden, ami a marsi kígyó által széttépett társából maradt. Mindene remegett. A lábai gyengesége arra kényszerítették, hogy a falnak támaszkodjon.

Nem, elég volt ebből a kegyetlen világból! … Véget vet ennek… azonnal véget vet!

A hideg acélt a kezébe vette, és lassan a szájába tette a pisztolyt.

De hirtelen összeborzadt, és leeresztette a kezét.

A rakétától mintegy háromszáz méterre ragyogó, gyorsan közeledő tárgy tűnt fel. A napfény csillogva verődött vissza a fémfelületről. A növényzet eltakarta az alakját, és Bason nem jött rá mi lehet az. Az üvegablakhoz kapaszkodott, és nézte a titokzatos tárgyat, ami egyenesen a rakétának tartott.

— Olyan, mint egy autó teteje — jegyezte meg hangosan Bason.

De hogyan kerül autó a Marsra? A bolygó lakott, és a marslakók az űrhajóhoz jönnek? Eljött a menekülés pillanata?

Bason szívre hevesebben kezdett verni a hirtelen jött reménytől. Ha a marslakók képesek voltak mozgó járművet építeni, akkor magasan fejlett technikai civilizációjuk lehet.

„De lehet egy csillogó páncélzatú másféle marsi állat is — vélte Bason. — Ki tudja, milyen lények lakják ezt a bolygót?” A fényes tárgy gyorsan közeledett. Egyértelműen az amerikai űrhajó felé tartott.

Néhány másodperc múlva Bason meggyőződhetett róla, hogy nem egy állat van előtte, hanem emberkéz munkája. Világosan látta az autó tetejét fedő fehéren fénylő zománcot.

A rakétához értelmes lények közelednek.

Néhány kínok között töltött perc elteltével Bason látta, hogy néhány növény maga alá gyűrve, a kis fehér autó megállt a homokos talajon. Az üveg mögött embereket látott.

A kocsi kormánya mögött egy férfi ült, előrehajolva, és Bason egy ijedt, fojtott kiáltást hallatott.

Felismerte Pajcsadze fényképekről látott arcát.

Naprendszerünk összes bolygó közül egy sem volt annyira népszerű a csillagászok körében, mint az ősi hadisten nevét viselő bolygó — a Mars. A bolygó a nevét a narancsvörös, vérhez hasonló színéről kapta, amely különbözik a többi „kóbor csillagtól” — a bolygóktól.

Az ókori görög mitológiában Mars — más néven Árész — a háború istene volt. A légkör színe miatt jött létre az areográfia tudománya. Ez a tudomány a holland csillagász, Christiaan Huygens 1659-ben végzett megfigyelésén alapul, aki először figyelte meg a homályos foltokat a Mars légkörében.

Egyik égitest sem váltott ki annyi vitát, spekuláció és találgatást, mint a Mars. És egyetlen más bolygó sem játszott ilyen nagy szerepet a csillagászat fejlődésében. Kepler bolygómozgásokkal kapcsolatos ragyogó felfedezéseit, a marsi megfigyeléseinek köszönhetjük.

A „vörös bolygó” különösen 1895 után vált különösen népszerűvé, mikor az olasz csillagász, Schiaparelli előállt azzal a feltételezésével, hogy a bolygó felületén látható vonalak mesterségesen létrehozott csatornák, amelyeket az intelligens marslakók építettek öntözési céllal. Ez a feltevés nagy sikert aratott a közönség körében, de a csillagászok között erős ellenállásba ütközött. Nem beszélve a „csatornák” mesterséges létének kétségbevonásáról. Felmerült a gondolat, hogy a sötét foltok látszanak a nagy távolságból vonalaknak. Az ellenfelek a Mars 15–17 évenkénti földközeli állapota alkalmával nem kaptak egyértelmű választ a kérdéseikre, így folytatódtak a viták. A kérdés nyitott maradt.

A Mars egy kicsi bolygó, átmérője fele a Földének. (A Föld átmérője 12757 km, a Marsé 6700 km.) A kis gravitáció miatt a légköre nagyon ritka, közel olyan a sűrűsége, mint a Föld sztratoszférájának határán van. A Mars másfélszer olyan távol esik a Naptól, mint a bolygónk, és kevesebb hőt és fényt kap.

A bolygónak két holdja van. Ezek nagyon kicsik, és a Mars felszínén csak csillagoknak tűnnek. A csillagászok „Phobos”-nak, ami „félelmet”, és „Deimos”-nak, ami „rettegést” jelent, nevezték el azokat. (A Phobos átmérője 16 km, a Deimos-é 8 km.) A rettenetes hadistennek, Marsnak nem találni párját.

A Naptól való nagyobb távolsága miatt a Mars pályája hosszabb, és lassabban mozog azon. Egy teljes kört 687 földi nap alatt tesz meg. Mivel a Mars tengelyének dőlésszöge csaknem megegyezik a Földével, ugyanúgy váltakozhatnak rajta az évszakok, mint nálunk, de jóval tovább tartanak, kb.

kétszer annyi ideig.

A nappal és az éjszaka váltakozása ugyanolyan, mint a bolygónké, és majdnem ugyanannyi ideig is tart. A tengely körüli forgásának ideje csak harminchét és fél perccel hosszabb, mint a Földé.

Mielőtt Kámovék űrhajója felkereste volna a Vénuszt, a csillagászok csak itt, a Marson tételezték fel az élet létezését. A Földről történt megfigyelések alapján, az évszakonkénti színváltozások megfeleltek a földi növények tavasszal és ősszel végbemenő változásának. Az állati élet kérdésének titka, ami bolygónk lakosságának nagy részét izgatta, nem derült ki, az űrrepülést ezzel a céllal indították a különös világra.

Az űrhajó legénységének a „csatornák” mesterséges eredetére vonatkozó elméleteket nem sikerült igazolni. Sőt, mi több — a hosszú, egyenes vonalak, akármik voltak is azok, ahogy Pajcsadze megállapította, a távolság okozta illúziók voltak.

19… december 29.-én a Mars földrajz szerinti délkörén, ahová a szovjet űrhajó leereszkedett, eljött a reggel. A földihez képest mintegy feleakkorának látszó nap lassan emelkedett a sötétkék, lila árnyalatú égboltra, melyen továbbra is láthatóak maradtak a legnagyobb csillagok fényei.

A tavon, amelyek mindenfelől körülölelte, szél keltette mozgás futott végig. Az éjszaka befagyott felszínük felolvadt. Ez gyorsan történt. A víz ismét mozdulatlan lett. A növények kibontották leveleiket, és a napfény felé fordították azokat.

Az emberi szemnek különös növények a kékesszürke és a kék színek ezerféle kombinációjában voltak láthatóak. A magasságuk nem volt több, mint 100–130 cm. Fenyőhöz hasonlóan egyenesen nőtt a száruk. Alul ritka, feljebb sűrű, egyenként egy méteres, fogazott szélű levelek borították őket minden irányban. A világosszürkétől a sötétkékbe mentek át, a szélüktől kezdve a közepük felé, erősek és rugalmasak voltak. Alkonyatkor olyanná váltak, mint a pillangószárnyak, és láthatóvá váltak az aljukat borító mélykék szőrszálak. Nappal a leveleiket a fény felé fordították, és délre csaknem teljesen kékre váltak, és az összes növény felülről teljesen kéknek látszott. Déltől napnyugtáig az egész folyamat fordított sorrendben történt, és a teljes növényzet estére már kékesszürke lett.

A nap magasabbra emelkedett, és vakító sugarai táncot jártak a jeges tó partján álló űrhajó hófehér testén.

A hajó kétméteres kerekei belemélyedtek a homokos talajba. A széles szárnyak sötét árnyékot vetettek.

Mellette, majdnem a vízben, egy alacsony, az űrhajó testéhez viszonyítva kicsinek látszó tárgy állt, egy áramvonalas, fehér színű terepjáró. Hosszú, keskeny ablakaiban mind a négy oldalán vastag lencsék tükrözték vissza a marsi tájat.

A növények sűrűjéből egy kis bozontos állat ugrott ki. Testmérete, ugráló mozgása és hosszú füle miatt a földi nyúlra emlékeztetett. Az állat testét hosszú, kékesszürke szőr borította. Nagy, matt-fekete, kerek szemei közel ültek egymáshoz, amitől valószínűleg a látótávolsága rövid volt.

Az ugráló állat elérte a tóparti homoksávot, és hirtelen a hátsó leült a hátsó lábaira. Füleit behúzta, és ugrásra készen megfeszült. De az, ami a riadalmát okozta nem mozdult, s az állat fokozatosan megnyugodott. Kinyújtotta a füleit, fejét egy kissé megbillentette. Úgy látszott, mintha hallgatózna. Ám minden csendes volt. A bokrok közül két ugyanilyen állat ugrott ki, és csatlakoztak társukhoz.

Hirtelen valami éles hang hallatszott. Egy láthatatlan rugó csattant — és a hajótest enyhe remegése közben az ajtó félrecsúszott. Egy ember jelent meg, bundás munkaruhában, fején sisakkal.

A létra nagy zajjal csapódott a talajnak.

Az állatok felpattantak, és máris eltűntek a bokrok között.

Az ember ijesztette el őket, aki a létra használata nélkül, könnyedén leugrott az egy-két méternyi magasságból a „földre”. Egy másik is jött mögötte, ugyanúgy öltözve.

— Ezek a lények nem tőlünk riadtak meg, — mondta, — hanem a zajtól. Soha nem láttak még embert, és nem tanulhattak meg félni tőle. Viszont a szőrük színe hasonló a növényekéhez, amik között élnek, s ez azt mutatja, hogy van valami a Marson, ami vadászik rájuk, különben nem alakult ki az álcázó szín náluk.

— Igaza van. Nem csak ezek a „nyulak” élhetnek itt. Meg kell találnunk az ellenségeiket is.

— Óvatosnak kell lennünk. Ki tudja, milyen lények élnek itt.

— Tegnap semmit sem láttunk, Szergej Alekszandrovics.

— Az állatok elijedtek a hangtól, amit a terepjárónk okozott — mondta Kámov. — De ahol ilyen „nyulak” vannak, ott kell lennie „farkasoknak” is, amelyeket még ismeretlenek előttünk.

— Az óvatosság nem lehet akadály — állapította meg Pajcsadze.

Az oxigénmaszk elfojtotta a hangjukat, de a hangerősítők újra hallhatóvá tették azokat, így nem kellett emelt hangon beszélni.

Kámov lemászott a lépcsőn, mögötte az űrhajóban megjelent Melnyikov, kamrával a kezében. A vállán két automata fegyver lógott, amit Pajcsadzénak adott. Az expedíció tagjai néhány pisztoly és puska kivételével fegyvertelenek voltak. Mindegyiküknek távcső és fényképezőgép lógott a mellkasára.

— Amint felvette, ahogy eltávoztunk, — mondta Kámov — menjen vissza a hajóba, és emlékeztesse Konsztantyin Jevgenyevicset az utasításaimra. Ismétlem: ne hagyják el a hajót, ha nem feltétlenül szükséges. Ha mégis meg kell tenni, akkor ön legyen az, aki megteszi, Belopolszkij egy pillanatra sem hagyhatja el azt. Ha nem térnénk vissza estig, ne vállaljanak kockázatot. Ha megszakadna velünk a kapcsolat, gyújtsák meg az irányfényt, és tartsák bekapcsolva mindaddig, míg vissza nem térünk a terepjáróval. Ha nem tér vissza a terepjáró, a megadott időben repüljenek haza, a Földre.

— Így lesz, Szergej Alekszandrovics! Sok szerencsét!

— A reflektor fénye alkonyat után segítségünkre lehet — tette hozzá Kámov. — Ha elkésnénk, akkor is megtalálhatjuk az űrhajót a reflektorfényben. Na, viszontlátásra!

Kezet rázott Melnyikovval, és beszállt a terepjáróba. Pajcsadze már a kocsi kormánya mögött ült.

— Még valami — fordult hátra Kámov. — Hívja elő a ma készített felvételeket. Nagyon szeretném megismerni ezeket a kis állatokat.

— Rendben van, Szergej Alekszandrovics!

Melnyikov mosolygott a maszk alatt. Biztos volt benne, hogy tökéletesen lefilmezte a „nyulakat” az űrhajó ablakából. Ez a kis etűd kétségtelenül nagy érdeklődést fog kelteni, mikor a földi képernyőkön bemutatják: marsi lények, természetes környezetükben!..

Kámov beszállt a kocsiba, behúzta a hermetikusan záródó ajtót, majd megnyitotta az oxigénszelepet. Amikor a gép megtelt levegővel, és a benne lévő nyomás elérte a normális szintet, levette a maszkot. Pajcsadze követte a példáját.

Melnyikov kamerával a kezében néhány lépést eltávolodott. A hajóablakban negyedik társuk, Belopolszkij arca látszott.

— Induljunk, Araszén Georgijevics! — adta ki a parancsot Kámov.

A terepjáró lassan megindult az űrhajó közelében lévő növényzet sűrű fala felé. Pajcsadze nem akarta letaposni azokat.

— Sajnálom őket, Szergej Alekszandrovics!

— Menjünk inkább balra — mondta Kámov. — Valami rés látszik. Az űrhajó környékét letaposni, nem éri meg. Elcsúfítanánk a kilátást — nevetett gúnyosan.

Pajcsadze a mondott irányba fordult. Valóban egy átjáró nyílt az adott irányban. A homokos út hívogatón csábította, hogy kövessék.

A terepjáró gyorsan megfordult, és eltűnt nyugati irányba.

Melnyikov leállította a felvételt, és utána bámult. „Ha nem tér vissza a terepjáró, repüljenek haza, a Földre” csengtek a fülében még mindig Kámov szavai.

Ha nem jönnek vissza… Nem, ez nem történhet meg… Visszatérnek… Vissza kell térniük!

Nagyot sóhajtott, és a hajóhoz ballagott. Bemászott a zsilipkamra ajtaján, felhúzta a létrát és megnyomta a záró-gombot. Az ajtó becsukódott. Tíz másodperc múlva a belső ajtó automatikusan kinyílt, amit Melnyikov, miután bement rajta, ismét bezárt. Levette az álarcot, és besétált az obszervatóriumba. A hajó üresnek tűnt neki. Két kedves társa nem volt benn, ők most egy ismeretlen világ idegen és titokzatos távolában száguldottak.

Belopolszkij még mindig ott állt az ablaknál.

— Még látszanak — szólt.

A távoli bokrok között látni lehetet még a gyorsan távolodó terepjáró fehér tetejét. Egy pillanatra láthatóvá vált az egész masina, majd teljesen eltűnt.

— Most várakozunk — mondta Belopolszkij. — Holnap ránk kerül a sor.

„Holnap? Csak minél előbb holnap lenne már!” — gondolta Melnyikov a hajó rádiójához haladtában.

Halk recsegő hang, és a jelzőlámpák megnyugtató piros fénye jelezte, hogy a terepjáró rádiója működik. Kámov fél óra utánra ígérte az első bejelentkezést. Ezalatt az autó jelentős távot tud megtenni.

A készülékhez ült. Belopolszkijnak nem akadt munkája az obszervatóriumban, tehát ő is mellé telepedett. Türelmesen vártak mindketten. Tűkön ülve várták Kámov bejelentkezését, de az expedíció parancsnoka által a rádióra vonatkozó utasítást nem akarták megszegni.

Végül letelt a harminc perc.

Egy éles reccsenés hallatszott a rádióból, majd Kámov beleszólt a mikrofonba.

— Itt Kámov beszél — hangzott fel a jól ismert hang. — Jó a vétel?

— Jól hallható — válaszolta Belopolszkij.

— Mi is jól halljuk önöket. Nincsenek híreink. A terepjáróval bejárt terület nem különbözik attól, ami a hajót körülveszi. Láttunk néhány „nyulat” is. Egynek majdnem nekimentünk. Közvetlenül elénk ugrott, de szerencsére Arszén Georgijevicsnek sikerült kikerülnie. Ezekből látszólag sok van, de más állatnak nem leltünk nyomára. Önöknél mi újság?

— Itt semmi sem történt. Minden nyugodt.

— Ellenőrizzék a környező terepet. A következő bejelentkezésünk egy óra múlva lesz. Kérem, ismételje meg!

— A következő bejelentkezés egy óra múlva lesz.

— Kapcsolat vége.

A hang elhallgatott, mikrofon kikapcsolt.

— Itt marad, Konsztantyin Jevgenyevics? — kérdezte Melnyikov.

— Igen.

— Én a laborba megyek. Szergej Alekszandrovics arra kért, hogy hívjam elő a ma készült felvételeket. Hamarosan visszajövök.

— Menjen csak.

Belopolszkij ifjú társára nézett.

— Menjen csak, — ismételte meg — és ne aggódjon. Időben vissza fognak térni. Nincs oka az aggodalomra. Ha van is a Marson nagytestű állat, a terepjárót nem meri megtámadni.

— Nem tartok támadástól — felelte Melnyikov. — De elképzelhető, hogy az oxigénszelep szivárogni kezd, és levegő nélkül maradnak. Vagy a motor hibásodik meg, esetleg lerobbanak valahol. Ha elszakad a lánctalp, meg se tudják javítani. Ha ez a hajótól nagy távolságban történik, meghalnak.

— Borisz Nyikolájevics, — szólt Belopolszkij — már régen meggyőződhetett arról, hogy mindaz, ami a hajónkon van, az a lehető legjobb minőségű. A terepjáróval sincs ez másképp. Nem csak egy oxigénpalack van a dzsipben, és nem papírból készült. Nem szivároghat úgy, hogy azt ne vennék időben észre. Emlékezzen rá, hogy Szergej Alekszandrovics utasítására tíz méter magasból leejtették, és semmi baja sem lett.

— Emlékszem, de mégis…

— Engem az ön helyében más zavarna — mondta tovább Belopolszkij. — Elméletileg van egy kockázatos dolog. Hangsúlyozom, elméletileg. A Marson homokviharok dúlnak. Olyan erősek, és akkora területen mennek végbe, hogy még a földi távcsövekkel is látjuk azokat. A Mars sima, egyenletes felszínén kialakuló hőmérsékletkülönbségek okozzák az erős szelet. A légkör nyugodtsága, ami már két nap óta tart, meglepő a számomra. A szél hatalmas mennyiségű homokot kap fel és sodor magával. Ne feledje, hogy mi egy mélyedésben vagyunk. A terepjáró alig jut túl a mélyedés szélén.

Tehát ne aggódjon — barátaink épségben visszatérnek.

Belopolszkij nyugodt és egyenletes hangon mondta ezt. Érvelése is logikus és alapos volt, de Melnyikovot nem tévesztette meg ez a látszólagos nyugalom. Ilyen terjedelmes beszéd szokatlan volt Borisz Jevgenyevicstől. Fogta a kamerát, és bement a laborba.

Belopolszkij együtt érző pillantással nézett utána. Nagyon megértette társa érzelmeit.

„Mi úgy indultunk neki a veszélyeknek, hogy tudtunk róluk — gondolta. — De mennyivel rosszabb lehet másoknak, akik nem ismerik azokat.

Felsóhajtott és a rádióhoz fordult. A pirosan világító lámpa még mindig megnyugtató fénnyel égett.

Ez a gyenge fénysugár jelezte neki, hogy a dzsipben minden rendben van. „Ahogy mi aggódunk értük, úgy aggódhatnak ők is miattunk, és ez így van jól. És így lesz ez mind a négy napon” — mondta magában.

Letelt az óra, és a terepjáró meg az űrhajó között ismét létrejött egy rövid beszélgetés. Semmi újat nem tudtak egymással közölni. A terepjáró hasonló terepen haladt, mint korábban. Minden rendben ment.

Melnyikov és Belopolszkij számára a mai reggel végtelenül hosszúnak tűnt. A nap lassan közeledett a zenithez. A külső hőmérő 15 °C-ot mutatott.

— És ez az Egyenlítő! — jegyezte meg Melnyikov.

— Igen, ez egy hideg bolygó.

A Nap magasságából ítélve tizenegy óra lehetett „a helyi idő szerint”, ahogy Belopolszkij mondta, mikor Kámov közölte velük, hogy száz kilométerre távolodtak tőlük.

— A motor tökéletesen működik — mondta. — Még ötven kilométert megyünk, aztán délnek fordulunk.

Két óra letelt az utolsó beszélgetés óta. Eljött a rendes bejelentkezés ideje, de az adó hallgatott.

Már rég elmúlt a várt pillanat, és a jelzőlámpa vörös fénye, és a hangszóróból hallható recsegés azt jelezte, hogy a terepjáró és az űrhajó között rendben van az összeköttetés, de mégsem jött létre a kapcsolat.

Belopolszkij határozott hangon a mikrofonba szólt.

— Miért hallgatnak? — szólt bele erős hangon. — Válaszoljanak!.. Válaszoljanak!..

Kis időközönként megismételte ezeket a szavakat. Melnyikov lélegzetvisszafojtva várt.

— A terepjáró rendben van — szólt Belopolszkij, miközben miden erejét összeszedte, hogy a hangja nyugodtnak tűnjön. — A rádiójuk működik. Talán kiszálltak a kocsiból.

— Mindketten?

A kérdésre Belopolszkij összerezzent. Kámov kijelentette, hogy semmiképp sem fogják mindketten elhagyni a terepjárót. Egyikük mindenhogyan bent marad. Akkor miért nem válaszolnak?

— Szergej Alekszandrovics!.. Arszén Georgijevics!.. Miért hallgatnak?… Válaszoljanak!..

Válaszoljanak!..

Nem érkezett válasz.

Az obszervatóriumra fájdalmas csend telepedett.

Melnyikov és Belopolszkij, egymás elől elrejtve ijedelmüket, le nem vették a szemük a pirosan világító lámpáról.

Mindketten tartottak attól, hogy a következő pillanatban hirtelen kialszik a fénye. A halk recsegés hangos zajnak tűnt nekik, és izgatottan várták a mikrofon kattanását.

Ám a percek múltak, és az adó makacsul hallgatott.

A terepjáró gyorsan és egyenes haladta bokrok szegélyezte homokos talajon.

Lánctalpai széles nyomot hagytak maguk után. A fehér burkolata jól visszaverte a fényt, ezért a dzsip belseje nem melegedett fel nagyon.

Kámov és Pajcsadze kényelmesen ült a puha ülésekben. Egy kicsit unták már a változatlan tájat, de reménykedtek benne, hogy találnak valami érdekeset, és figyelmesen nézték a környéket. Néhol a tó mellett kellett elhaladniuk, és egyszer csaknem futóhomokba ragadtak. A hernyótalpak kipörögtek, de Pajcsadze villámgyorsan visszakapcsolt, és az autó magabiztosan mászott ki a váratlan akadályból.

— Ez egy mocsár — jelentette ki Kámov. — Csak homokból.

Az űrhajót már száz kilométernyire hagyták maguk mögött, de a terepjáró állandó tempóban haladt tovább.

Kámov meg volt győződve róla, hogy az Ural-gyár mérnökei által kimondottan az ő részükre készített nagyteljesítményű gép nem hagyja cserben. Két óra folyamatos üzemelés alatt sem melegedett fel, és ép olyan hideg volt, mint induláskor. Úgy tűnt, a kis terepjáró nevetve tűri a terhelést, és könnyedén hajtja a lánctalpakat, a legkisebb erőlködés nélkül haladva előre.

— Jól összeraktuk — büszkélkedett Pajcsadze. — És milyen gyorsan!

— Nem véletlenül néztük át háromszor is a Földön — felelte Kámov. — Emlékszik, mennyire morgott Konsztantyin Jevgenyevics, mikor harmadik ellenőrzést is kértem?

Pajcsadze felnevetett.

— És arra emlékszik, — kérdezte — hogy megszidta önt Matvej Ivanovics, mikor eltört egy kulcsot?

Kámov visszaemlékezett az Ural öreg mesterére, aki megtanította nekik a jármű felépítését., és elmosolyodott.

„A szerszámokkal óvatosan, szeretettel kell bánni, fiatalember!” Valahogy így mondta, ugye Arszén Georgijevics?

— Valóban!

Kámov az órájára nézett.

— Féltizenkettő van — mondta. — Száznegyven kilométert tettünk meg. Ideje irányt váltanunk.

Körülnézünk 50 kilométerre déli irányban, aztán visszatérünk az űrhajóhoz.

— Máris fordulunk!

Kámov felemelkedett, és távcsővel megvizsgálta a terepjáró környékét.

Mindenütt ugyanaz látszott: bozót és homok.

Már éppen vissza akart húzódni, engedélyt adni a visszafordulásra, mikor hirtelen előrehajolt.

— Mi az ott? — kérdezte. — Nézze, Arszén Georgijevics!

Pajcsadze a szeméhez emelte a távcsövet.

Két kilométernyire, a terepjárótól jobbra, a valami gyengén világító test látszott, ami a növénytenger fölé magasodott.

— Mintha valami fémből lenne — jegyezte meg Kámov.

Anélkül, hogy megvárta volna a parancsot, Pajcsadze a tárgy irányába fordította a kocsit. Az izgatott kíváncsiság, ami úrrá lett rajta, gyorsításra késztette.

Amikor a dzsip fél kilométernyire megközelítette, Kámov, anélkül, hogy távcsőbe nézett volna, így szólt: — Tudom mi ez. Egy űrhajó, de kisebb a mienknél.

— Egy űrhajó?… Nem vagyunk egyedül a Marson?

— Ezek szerint nem. Valószínűleg az a Charles Hapgood építette amerikai rakéta.

— Különös találkozás — szólt Pajcsadze csalódottan. — Abban reménykedetem, valami figyelemre méltót találtunk. Jelentsem Belopolszkijnak?

— Ráérünk. A következő bejelentkezés 13.00-kor lesz esedékes. Semmi sem indokolja a napirendünktől való eltérést, főleg, hogy egy percen belül odaérünk.

A terepjáró egyenesen haladt a sűrű bozótoson keresztül, és ugyanolyan rést talált a bokrok között, mint mikor elhagyták a saját hajójukat. A terep hasonlósága akkora volt, hogy egy pillanatra úgy tűnt mintha „haza” tértek volna. Ám ez a benyomásuk gyorsan eloszlott.

A kocsi mintegy tíz méterre állt meg az amerikai űrhajótól, ami mesebeli szárnyas bálnaként feküdt a homokban. Ezüstszínűre volt festve, és nem volt hosszabb tizenkét és fél méternél, és szélesebb két és fél méternél. A törzs aljánál elhelyezkedő hegyes szárnyak egy teherszállító repülőgép külsejével tették hasonlatossá. Nem voltak kerekei. Kámov észrevette, hogy nem a szárnyakat használták a leereszkedésnél. Ezt mutatta a hajó hátsó részénél lévő vastag, súlyos selyemszövet.

— Nagyon érdekes! — mondta Kámov. — Az űrhajó ejtőernyő segítségével szállt le. Nekem ez nem jutott az eszembe. A levegőben elég simán le lehet ereszkedni így. Mr, Hapgood jól kimódolta.

— Hol lehetnek az amerikaiak? — merengett Pajcsadze.

Valóban, űrhajó környékén senki sem látszott.

— Vagy elaludtak, vagy elkóboroltak valamerre — vélte Kámov.

Alaposan körülnézett, majd hirtelen megragadta társa vállát.

— Nézze! — szólt remegő hangon.

Néhány lépésnyire tőlük a homokban egy nagy sötét folt látszott. Egy törött óra mellett egy vastag talpú ruhacipőbe bújtatott emberi láb hevert. A közelükben egy törött magnéziumlámpa feküdt.

— Átkozott eset! — szólat meg Kámov. — Itt valami tragédia történt. De valóban a teljes legénység áldozatul esett? Ön maradjon itt — tette hozzá, miközben felvett egy oxigénmaszkot. — Én kimegyek.

Tisztáznunk kell mi is történt valójában.

— Legyen óvatos, Szergej Alekszandrovics — mondta Pajcsadze, és ő is feltette a gázmaszkját. Ez a „farkas” munkája, amit eddig még nem láttunk.

Kámov elővett egy pisztolyt, és az övébe dugta. Pajcsadze egy puskát fogot meg, és egy gombnyomással kinyitotta az ablakokat.

Semmi körülmények között se hagyja el a terepjárót! — utasította társát Kámov, kinyitotta az ajtót és kiszállt a kocsiból.

A sötét folthoz ment, fölé hajolt, és alaposan megvizsgálta az épp a térd alatt leszakadt lábat. Ezen kívül semmilyen emberi maradványt nem talált.

„Minek van itt az óra? — tette fel gondolatban a kérdést. — Miért jöttek ide? Mire kellett a magnéziumlámpa? Egy vagy több ember halt itt meg? Hogyan tudhatná meg ezeket?” Egy zár kattanásának a hangjára gyorsan kiegyenesedett.

Az űrhajó testén lévő ajtó kinyílt. Kámov gépiesen észlelte, hogy az ajtó zsanérokon fordul, nem úgy, mint náluk. „Milyen kényelmetlen!” — villant át az agyán.

Egy sötétkék kezeslábasba öltözött ember tűnt fel. Oxigénmaszk fedte az amerikai arcát.

Egy pillanatra megállt az ajtóban, aztán leugrott, és Kámovhoz ment.

— Üdvözlöm! Az orosz űrhajóról vannak? — Hangja tompán hallatszott a gázmaszk alól.

— Igen — felelte Kámov. — Ön kicsoda?

Bason meghökkent Kámov válaszának hangerejétől.

— Az amerikai űrhajó legénységének vagyok a tagja.

— Én is erre gondoltam, amikor megláttam a járművét. A magasságából ítélve, ön nem Charles Hapgood, és azt feltételezem, hogy ő vezette a hajót. Hol van ő most?

— Az minden, ami megmaradt belőle — mutatott a lábra Bason. — Tegnap este egy ismeretlen állat megtámadta, és széttépte Hapgoodot. Én magam is alig tudtam előle elmenekülni, pedig az összes golyómat kilőttem rá, de társamat már nem tudtam megmenteni.

— Hogy néz ki ez a fenevad?

— Akár egy óriási ezüstszőrű kígyó. Csak rövid ideig láttam a magnéziumfényben, ezért nem tudtam rendesen megfigyelni.

— Akkor nem csoda, ha egy golyója sem találta el, — mondta Kámov, — nem láthatta hová kell lőni.

— Van még valaki itt önön kívül? — hangzott az újabb kérdés.

— Senki. Csak ketten jöttünk.

— Kicsoda ön?

— Ralph Bason vagyok, a New York Times riportere.

— Szóval nem tudományos expedícióra készültek.

— Hapgood végzett valamilyen megfigyeléseket.

— Akárhogy is, nagy tudós volt. Kár, hogy meghalt. — Hirtelen támadt ötlettől vezérelve, Kámov az amerikai szemébe nézett. — Azt mondta, az állat tegnap este támadott önökre, amikor megérkezetek.

— Tegnap éjjel. És önök mikor jöttek?

— Miért hagyták el sötétben a hajót? Nem gondoltak az ismeretlen veszélyforrásokra? Miért nem várták meg a reggelt, ahogy azt mi is csináltuk? Már tudom miért tettek így. Az óra és a lámpa jobban beszél minden szónál. Elárulhatom önnek, Mr. Bason, az ön kicsinyességének lett Hapgood az áldozata.

Kámovot nagyon megrázta az eset. Sajnálta Charles Hapgood értelmetlen halálát.

— Mi huszonnégy órával önök előtt érkeztünk, — folytatta, látva, hogy hiába vár Bason válaszára — de csak ma reggel hagytuk el a hajót. És nem fényképeztünk órákat. Mi nem vagyunk szenzációhajhászok.

— Elsők akartunk lenni — mondta Bason. — Féltünk attól, hogy ön, Mr. Kámov megelőz bennünket.

— Ön ismer engem?

— Ki ne ismerné a „Hold Kolumbuszát”? Ön és Mr. Pajcsadze elég híres ahhoz, hogy felismerjem, különösen a Marson.

— Mit akart tenni Hapgood halála után? — kérdezte Kámov. — Tudja irányítani az űrhajót?

— Nem — szólt egyszerűen Bason. — Már az öngyilkosságon gondolkodtam, és meg is teszem, önök nem jönnek.

Kámov szánta ezt az embert.

— Bocsánat, — mondta — ha túl nyersen fogalmaztam. Fáj Charles Hapgood hiábavaló halála, és ez felborította lelki egyensúlyom. Nem kell öngyilkosságot elkövetnie. Visszatérhet velünk a Földre.

Kámov a terepjáróban lévő Pajcsadzéhoz ment, s elmondta neki, mit beszéltek Bason-nel.

— Mindketten ráfizettek a hanyagságukra — mesélte. — Bár még fiatal ez a riporter, de a haja már őszül. Valószínűleg az éjszakai történtek miatt.

Miközben Kámov Pajcsadzéval tárgyalt, Bason keményen átgondolta a helyzetet. Itt neki nem terem babér: az oroszok megelőzték őket. Teljes volt a vereség. Sőt, ahelyett, hogy elsőként értek volna a Marsra, kénytelen az őt megmentő orosz űrhajósokkal visszatérni a Földre, mint egy nyakon öntött kiskutya. Semmi sem menti meg a szerencsétlenül járt űrhajóst a gúnyos nevetéstől. Bason jól ismerte az amerikai sajtó könyörtelenségét.

„Ellenben, — gondolta — ha az amerikai űrhajó tér vissza, és az oroszok elvesznek, milliomossá válnék.” Hirtelen egy ötlet villant az agyába… itt van Kámov. Ő tudja irányítani az űrhajót. El kell kapni…

és kényszeríteni, hogy vigye őt a Földre! Az orosz hajó Kámov és Pajcsadze kivételével elpusztult. Ki ne hinné el, ha ő, aki megmentette az orosz tudósokat. Mindegy lenne, ha a szovjetek hinnének is Kámovnak, Amerikában övé maradna a dicsőség. És biztos meggazdagodna!

Bason agya a múlt éjjeli borzalmas eseményei hatása alatt hibásan működött. Nem volt határozott terve. Mert úgy látta: ha elfogadja Kámov ajánlatát, — megalázkodik, és mindent elveszít.

Próbálkoznia kell.

Kámov ismét hozzá lépett.

— Vissza kell térnünk — mondta. — Százötven kilométerre van a hajónk. Vegye magához személyes dolgait. Feltételezem, nem sok mindent hozott magával?

— Tényleg kevés van — válaszolta Bason. — Hamar elkészülök. Jöjjön velem az űrhajómhoz, és vizsgálja meg belülről. Kár volt elhagynunk az űrhajót, mert a parancsnok halálához vezetett. Van elég hely önöknél a számomra?

— Van elég — nevetett Kámov. — A mi hajónk tíz ember befogadására képes.

— Várjon, míg kidobom önnek a létrát — szólt Bason, amikor a hajója közelébe értek.

Felelet helyett Kámov megragadta az ajtó peremét, és kis erőfeszítéssel, könnyedén beugrott. Az amerikai követte őt, és becsukta az ajtót. A szűk cellába nehéz volt bejutni, különösen, mivel a belső ajtó is zsanérokon fordult.

Kámovot meglepte a tér szűkös volta. Nagyon kevés szabad hely volt. Nyilvánvalónak tűnt, hogy az űrhajó csak egy fülkéből állt, abban lakott a személyzet, és az összes felszerelés és minden eszköz is itt volt elhelyezve.

Levette az oxigénmaszkot, és rögtön észrevette a levegő állottságát, ami forró és fülledt volt.

Miután megkereste a vezérlőpanelt, Kámov megvizsgálta azt.

— Siessen! — mondta. — Nem várhatunk sokáig. Gyűjtse össze hamar, amit hozni akar.

Meg akart fordulni, de érezte, hogy a testére hurkot vetettek. Keze szorosan az oldalához szorult. A testén megfeszült a szíj. Anélkül, hogy elveszítette volna önuralmát, megkérdezte: — Mit jelentsen ez Mr. Bason?

Az amerikai felelet nélkül felvette a gázmaszkot, és eltávozott. A zsilipkamra ajtaja bevágódott mögötte.

Kámov az szíjaknak feszült, az ellenállt az erőfeszítéseinek.

Bason Pajcsadzéhoz ment. Mire gondolt? Mi célja volt érthetetlen támadásának?

A bajtársáért való aggodalom mindennél erősebb volt. Kámov megpróbált az ablakhoz jutni, de az acéltartály megakadályozta ebben.

Az amerikai, az űrhajót elhagyva, a terepjáróhoz ment. Eldöntötte: megöli Pajcsadzét. Elég lesz Kámov is, hogy visszatérhessenek az amerikai hajóval a Földre. A célját eléri, a többi nem számít, gondolta Bason. Különben is késő már meghátrálni. Az oroszok nem bocsátanák meg neki Kámov megtámadását.

Pajcsadze a kocsiban ült, és türelmesen várakozott. Közeledett az űrhajóval való kapcsolatfelvétel pillanata, és biztos volt benne, hogy barátja és parancsnoka nem szalasztja azt el. Mindjárt visszajön, és elmeséli társaiknak a váratlan találkozást, aztán visszafordulnak.

Nézte, ahogy kinyílt a hajó ajtaja, és Bason a „földre” ugrott. Kámov nem követte.

Bason közelebb ment és megállt a dzsipnél. Olyan arckifejezése volt, ami nem tetszett Pajcsadzénak. Enyhe szorongással érzett miközben felemelkedett.

— Mi a baj? — kérdezte.

Bason felemelte a kezét. A ritka levegőben csattanás hallatszott. A terepjáró az oldalára bukott, és Pajcsadze az ajtón keresztül erősen a homoknak csapódva kizuhant belőle.

„Ennyi volt!” — vélte Bason.

Beleborzongott az izgalomba. Ismét fojtogatni kezdte a hányinger. Igyekezett nem nézni a halottra, amelyhez közeledett. Be kellett fejeznie a munkát. Hogy megakadályozza Kámov menekülésének a lehetőségét, tönkre kell tenni a terepjáró összes rendszerét.

A még mindig kezében szorongatott fegyvert zsebre vágta. A motort fémburkolat takarta, s az újságíró szerszámokat kellett szereznie a csavarok eltávolításához. De hol lehet a szerszámosláda?

Valószínűleg az ülés alatt.

Bason lehajolt.

— Ne mozdulj! — csendült fel mögötte egy hang.

Az amerikai gyorsan megfordult. Pajcsadze két lépésre állt tőle. A pisztolyt, amellyel Bason fejét vette célba, a bal kezében tartotta.

— Hol van Kámov? Ha valami baja esett, lelövöm, mint egy kutyát. Válaszoljon!

— Csak megkötöztem.

— Örülhet, ha így van! — sóhajtott Pajcsadze megkönnyebbülten. — Forduljon meg és dobja el a pisztolyát!

Bason engedelmeskedett. Az előbbi izgalom eltűnt, az akaratereje megtört.

Pajcsadze a lába elé dobott fegyverre lépett. Egy pillanatnyi habozás után eltette a pisztolyát, és megtapogatta az amerikai zsebeit.

— Megfordulhat! — szólt. — Menjen az űrhajóhoz. Én majd követem. A legkisebb gyanús mozdulatra lövök. Nem fogom önhöz hasonlóan eltéveszteni a célt…

— Hagyjon itt — mondta kedvetlenül Bason. — Nem akarok visszamenni a Földre.

— Beszéljen Kámovval. Örömmel teljesítem bármely kérésüket.

Bason fejét lehajtva ment a hajóhoz. Nem látta, hogy Pajcsadze megtántorodott, és bal kezével meg kellett kapaszkodnia a terepjáró ajtajába. A csillagász jobb keze élettelenül csüngött az oldalánál.

— Dobja ki nekem a létrát! — parancsolta.

Bason csendesen hajtotta végre az utasítást.

Kámov a kezelőpanelnek támaszkodva állt, és a bejáratban álló Bason érezte, hogy szeme kérdőn mered rá. Pajcsadze elmosolyodott, és bólintott a fejével, mintha azt mondta volna: „Ahogy gondoltam”.

Bason kioldotta a szíjakat.

— Köszönöm, Arszén Georgijevics! — Nyújtotta kezét barátja felé, mikor észrevette annak sápadt színét. — Mi baja van? Csak nem sebesült meg?

Pajcsadze elmondta neki a történteket.

— A golyó a jobb vállamat érte — mondta. — De nem komoly a baj. Nem is fáj igazán, csak gyengének érzem magam.

— Azonnal el kell látni — mondta, majd alig visszafojtott haraggal Basonhoz fordult: — Hol a kötszer?

Az újságíró egy piros kereszttel megjelölt kis dobozra mutatott.

— Segítsen levetkőztetni a sérültet!

Mikor felnyitották a dobozt, Kámov meggyőződött róla, hogy minden van benne, ami szükséges. A behatolási pont a kulcscsont alatt volt. Ám amikor a sebesült hétét megnézte, kiderült, golyó nem hagyta el annak a testét. Ez már sokkal nagyobb baj volt.

— Attól tartok, elkerülhetetlen a műtét! — szólalt meg Kámov. — Mindenesetre a lehető leghamarabb vissza kell térnünk a hajónkra.

Gyorsan és alaposan ellátta a sebet.

Na, most már minden rendben! Üljön nyugodtan tizenöt percig. Veszélyes volt ezzel a sebbel a földre zuhanni.

— Váratlanul ért a támadás — válaszolta Pajcsadze. — Nem tehettem másképp. A második lövése biztos eltalált volna. Persze ez primitív trükk, de biztos voltam benne, hogy támadóm tapasztalatlan az ilyen dolgokban. Az világos, mit akart tenni velem, csak azt nem tudom; miért?

— Azt hiszem, én már értem mi volt a célja vele — mondta Kámov, majd Bason fordulva így folytatta: Ön úgy hitte, hogy én elrepültem volna önnel, elvtársaimat magukra hagyva? Ne hasonlítson másokat önmagához, Mr. Bason. Minden, amit történt a túlfeszített idegeinek köszönhető. Mikor azok működése visszatér a normális kerékvágásba, maga is szégyellni fogja viselkedését.

— Azt hiszem ön is magához méri az embereket — jegyezte meg Pajcsadze.

— Siessen! — parancsolta Kámov. — Fogja a holmiját és induljunk.

— Azt kérte, hagyjuk itt. Azt mondja, nem akar a Földre visszatérni. Én megértem.

— Ostobaság!

Bason engedelmesen magához vette kis bőröndjét. Közönyös fásultságot érzett mindazzal kapcsolatban, ami vele történt. Most már minden végleg elveszett. Lemoshatatlan róla a szégyenfolt.

„Újra lőnöm kellett volna, mikor a földre esett — gondolta. — El kell ismerni, az orosz ügyesen bolonddá tett! Három lépéssel lemaradtam… Megbocsáthatatlan! Kámov azt mondta, nem repült volna el velem, de ez csak szöveg. Más lett volna a véleménye, ha az élete kerül veszélybe…

Alig volt valami személyes tárgya Bason-nek, ezért gyorsan végzett a csomagolással.

— Ideje mennünk — mondta Kámov. Pajcsadzéhoz fordult. — Hogyan érzi magát, Arszén Georgijevics?

— Nem vagyok rosszul. — Pajcsadze felállt, de úgy megtántorodott, hogy csaknem elesett. Kámov kapta el. — Erősen szédül.

— Ölelje át a nyakam — szólt Kámov. A terepjáróhoz eljutni lesz a legnehezebb. Aztán már hamarabb otthon vagyunk. Menjen előre! — Parancsolta Bason-nek.

Az amerikai némán engedelmeskedett. Leugrott a „földre”, és segített Kámovnak leemelni a sebesültet.

— Nagyon bánom ezt a meggondolatlan támadást, Mr. Kámov — mondta. — Nem tudom hogy történhetett. Nem voltam magamnál. Charles Hapgood halála megzavarta a fejem.

— Ez nem csoda — felelte Kámov. — Azt hiszem, ezt majd a bíróság is figyelembe fogja venni. Tegye a hajóba Hapgood lábát.

Pajcsadze hóna alá nyúlt.

— Nem vagyok nehéz, Szergej Alekszandrovics?

— Ugyan! Elfelejti, hogy a Marson vagyunk?

Barátjával a terepjáróhoz ment, és kényelmesen elhelyezte a hátsó ülésen.

Bason még mindig az ajtóban állt. Kámov szavai villámcsapásként érték. Mostanáig úgy tűnt neki, hogy a szovjet űrhajó parancsnoka nem tulajdonít nagy jelentőséget a történteknek. Most ráébredt mélységes tévedésére. Amit engedékenységnek hitt, az a kemény önfegyelem és kitartás megnyilvánulása.

Kámov ismét Bason-hoz fordult.

— Ne tartson fel bennünket! — szólt ingerülten. — Mire vár még?!

Bason nem felelt. Némán felemelte társa és a kamera maradványát, a zsilipkamrába tette és bezárta a hajó ajtaját. Aztán továbbra is némán beült a kocsiba. Kámov már benn ült. Mielőtt elindultak volna, bekapcsolta az adóvevőt.

— Na végre! — hallatszott Belopolszkij hangja. — Mi történt önökkel, Szergej Alekszandrovics?

— Mindent megtudnak, ha visszatértünk — felelte Kámov. — Kérem, nagyon figyeljen rám. Arszén Georgijevics megsérült. Készítsenek neki elő kényelmes fekhelyet. Ha meglátják a terepjárót, Borisz Nyikolájevics jöjjön oda, segíteni a beteg átszállításában. Még egy személy tart velünk. Készítsenek elő neki egy fülkét.

— Miféle személy? Honnan…

— Ő az amerikai űrhajó egyik utasa. Most nincs időm magyarázkodni. Várjon türelemmel. A terepjáró maximális sebességgel fog haladni. Út közben nem tudok beszélni. Másfél óra múlva otthon leszünk. Minden világos?

— Nem, nem teljesen értem — válaszolta Belopolszkij. — Azonban végrehajtjuk az utasításait.

— Akkor viszontlátásra! Megszakítom a kapcsolatot.

Kikapcsolta a mikrofont, és Kámov Pajcsadzéhoz fordult: — Kényelmes önnek, Arszén Georgijevics?

— Jól vagyok, ne aggódjon!

— Elnézést, — mondta váratlanul Bason — várjon egy percet.

— Miért?

— Szeretnék visszatérni a hajómra. Van ott egy amerikai zászló. Azt kérték, hogy helyezzük el a Marson, a látogatásunk emlékére.

— Nem! — reagált élesen Kámov. — Nem engedélyezem!

Elindította a motort.

— A terepjárónak maximális sebességgel kell haladnia, Arszén Georgijevics. A megteendő utat már ismerjük, és teljesen veszélytelen. Ha a gyorsaságunk miatt rosszul érezné magát, tessék szólni.

— Nem lesz semmi baj, — mondta Pajcsadze — teljesen jól vagyok.

A visszaút nem volt több másfél óránál. A terepjáró száztíz kilométeres sebességgel robogott, szigorúan már kitaposott úton haladva, ami jól látszott a kemény talajon. Az erős rugózás és a puha fotelek megfelelő körülményeket biztosítottak a sebesültnek, és Kámov bízott benne, hogy a nagy gyorsaság nem okoz semmilyen bonyodalmat a betegnek. A sérülése, szerencsére könnyű volt. Igaz, a golyót ki kell operálni, de ez nem okoz gondot a doktornak. Az űrhajón minden szükséges felszerelés megvan, bármely esetre számítva.

Sokkal veszélyesebb lett volna akár csak egy napig is az amerikai űrhajón maradni, ahol a sérültet el sem lehetett volna helyezni kényelmesen. Volt még egy bonyodalom. Az űrhajó három nap múlva hagyja el a Marsot. A megduplázódott súly, ami a gyorsulás következményeként lép fel, a beteg számára veszélyes lehet. Kámov tudta, akkor is el kell indulniuk, a legénység többi tagjának érdekében, ha ezzel Pajcsadze halálát okozzák.

Eddig a napig az expedíció sikeres volt. Sikeresen hagyták el a Földet, elrepültek a Vénuszhoz, megfigyeléseket végezhettek rajta, és még az aszteroidával való találkozás is jól végződött. A nehéznek tűnő Marsra való leszállás is, amitől, bár társai elől titkolta, erősen tartott, végül is rendben megtörtént. Az űrhajó úgy ért talajt, mintha a földi kilövőállásba tért volna vissza. Úgy tűnt, az űrrepülésüket, a várakozásokkal ellentétben, a legkisebb nehézség nélkül sikerül végrehajtani.

És az amerikaival való találkozásuk csaknem tragédiával végződött.

Kámov keserűen bánta, hogy hagyta magát Bason csapdájába esni. De ki számíthatott arra, hogy ez az emberi korcs ilyen aljas dolgot gondol ki?

Az amerikai butasága és hálátlansága izgatta Kámov fantáziáját.

Mire is számított ez az ember? Még ha feltételezzük is, hogy a tervét siker koronázza, mi lett volna ezután? A szovjet űrhajó is visszatért volna a Földre. Hapgood űrhajóját is csak akkor lehetne használni, ha az újságíró tisztában lenne a hajó felépítésével, a motorok erejével, a hajó sebességével, és sok olyan apró adattal, amelyek elkerülhetetlenek a repüléshez. Tudta ezeket az amerikai? Valószínűleg nem. Tételezzük fel, hogy rendelkezik a szükséges ismeretekkel. A szovjet tudós által irányított űrhajó természetesen a Szovjetunió területén érne földet. Valóban azt képzelte Bason, hogy képes lenne Kámovot az Amerikába való repülésre kényszeríteni? Nyilván így számolt az újságíró, mivel önmaga alapján ítélte meg őt is.

Az amerikai közvetlen közelsége kényelmetlen volt Kámovnak, és türelmetlenül várta hosszú útjuk végét.

Többször hátrafordult ülésében. Pajcsadzénak nyilvánvalóan fájdalmai voltak. Erről árulkodott a csillagász elfelhősödött tekintete, és összeszorított fogai. Az izzadság kiütött a sebesült homlokán, és lassú mozdulatokkal törölte azt le. Egyértelműen látszott, hogy neki nem volt olyan könnyű az út, mint amilyennek azt egy egészséges látta volna. Amikor Pajcsadze pillantása találkozott Kámov zavart tekintetével, elmosolyodott, és alig mozgó ajkakkal mondta mindig ugyanazt a mondatot: „Ne aggódjon, jól vagyok!” Csak el ne ájuljon!

A növények villámként suhantak tova a dzsip ablakaiban. Kámov a végpontjáig lenyomta a reosztát karját, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a motorból.

Nem zavarta a nagy sebesség. A terepjáró nyomai jól láthatók voltak, az út eltéveszthetetlen volt. A „mocsár” messze elmaradt mögöttük. Közeledtek az űrhajóhoz.

Kámov minden pillanatban várta az elhagyott űrhajó körvonalának feltűntét.

A látvány mégis váratlanul tárult eléjük.

A hófehér testű gép kiterjesztett szárnya büszkén emelkedtek az alacsony marsi bokrok fölé, annak a népnek az erejét bizonyítva, amely ideküldte.

Kámov megbámulta hajóját. Micsoda ellentéte a kis, tompaszürke amerikai hajónak, ami olyan ijedten lapult a „földhöz”, ahová esett, mintha félt volna az ismeretlen bolygótól, ahol most már örökre ott maradhat!

A terepjáró az űrhajó közelébe érve fokozatosan lelassult.

Kámov látta, amint az ajtaja kinyílt, és Melnyikov a „földre” ugrott. Kezében egy hosszú tárgyat tartott.

„Hordágy” — jött rá Kámov.

Egy futó pillantást vetett Basonra, ellenőrizve, milyen hatást vált ki belőle a hajó látványa. Az amerikai arca komor volt.

„Ennyi?” — gondolta Kámov.

A terepjáró megállt. Kámov Pajcsadzéhoz fordulva látta, hogy a csillagász elvesztette eszméletét.

Az észrevehetetlen, de elkerülhetetlen rázkódás miatt történt. A sebesült élettelennek látszott. Kámov aggódva ellenőrizte a pulzusát. Nem, csak elájult. Nem vesztegetheti az idejét! Sok múlik azon, milyen gyorsan műti meg.

Sietve rakta Pajcsadze fejére a maszkot, és megnyitotta a levegőszelepet. Visszaszólt az amerikainak, hogy tegye ugyanezt, majd kiszállt a dzsipből.

— Mi van Arszén Georgijeviccsel? Hogyan sérült meg?

Még a maszk alatt is látható volt Melnyikov arcán az izgatottság. Elvtársa mozdulatlan testére figyelt csak, és nem is látta Basont. Egyszerűen megfeledkezett róla.

Az általa hozott hordágyra fektették a sebesültet. Pajcsadze még mindig nem nyerte vissza az öntudatát.

— Jobb is így — mondta Kámov. — Legalább addig sem érez fájdalmat.

— Hogyan történt? — kérdezte újra Melnyikov.

Ösztönösen az amerikaira nézett. Az némán állt mellette.

— Jó napot! — nyújtotta a kezét Bason-nek.

— Hagyja! — szólt rá keményen Kámov. — Gyilkosokkal nem fogunk kezet.

Melnyikov rémülten húzta vissza a kezét: — Gyilkosok?

— Arszén Georgijevicset ennek a gengszternek a lövedéke sebesítette meg — mondta szándékosan angolul Kámov. Tudta, hogy Melnyikov beszéli ezt a nyelvet. — Csupán a véletlen mentette meg az életét… Előkészítette a kabint?

— Igen, előkészítettem.

— Zárja be oda.

Melnyikov undorodva nézte a váratlan látogatót. A nyelvén volt a kérdés: miért nem lőtte le Kámov ezt az embert, aki Pajcsadze életére tört, de mégsem szólt semmit. A sebesültet némán az űrhajóba vitték, ahol Belopolszkijjal találkoztak. Bason lehajtott fejjel ment mögöttük. Mikor észrevette Konsztantyin Jevgenyevics közeledését az amerikai felé, Melnyikov elismételte Kámov szavait.

— Kövessen! — szólt, szavait Bason-nek címezve.

Elvezette az amerikait az előkészített kabinba, bezárta kerek ajtaját, és visszatért az obszervatóriumba, ahol Kámov sietve készült az operációra. Pajcsadze még mindig ájult volt, ezért úgy döntött, hogy nem folyamodnak érzéstelenítéshez. A műtét, ami a golyó eltávolításához kell, nem tarthat tovább öt percnél. És valóban, öt perc alatt mindennel végeztek.

— Már csak pihenésre és ápolásra van szüksége — mondta Kámov.

— Gondolja, hogy túl van az életveszélyen?

— Természetesen. A seb nem súlyos. Az ájulását a szállítás okozta. Úgy gondolom, három nap múlva, mikor elindulunk, Arszén Georgijevics már elég jól fogja már érezni magát.

Miközben beszélt befejezte a sebesült kötözését, és élénken elkezdte azt élesztgetni.

Három perccel később Pajcsadze felnyitotta a szemét.

— Hogy érzi magát? — kérdezte tőle Kámov.

— Jól.

— Próbáljon meg óvatosan mozogni.

— Megengedik, hogy vigyázzak a sebesültünkre? — kérdezte Melnyikov.

— Arszén Georgijevics felügyelete valamennyiőnk folyamatos dolga lesz — válaszolta Kámov. — Majd felváltva ügyelünk rá.

— Ez megcsáklyázná a terveinket — nézett esdeklőn bajtársaira Pajcsadze. — Nem kell engem ápolni.

Nincs semmi komoly bajom. Tudhatja jól, Szergej Alekszandrovics.

— Ebben a dologba — mondta Kámov — nincs beleszólása. Úgy lesz, ahogy mondtam. Az ön egészsége a legelőrevalóbb. És most feküdjön le és hallgasson. Mára megtiltom önnek a beszédet.

— Még nem mondta el az egész történetet — szólt Melnyikov.

— Most elmondom.

Miután meghallgatták részletes beszámolóját a nap eseményeiről, Belopolszkij elgondolkodva szólt: — Kiderült, hogy az üzletemberek a Marson is hűek önmagukhoz.

— Másképp nem is volna lehetséges — felelte Pajcsadze.

— Azt hiszem, megtiltottam önnek a beszédet — szólt rá Kámov. — Miért nem hallgat az orvosára?

Pajcsadze elmosolyodott, és bal kezével befogta a száját.

— Ez a szerencsétlen eset csakugyan megakasztja terveinket — mondta Kámov —, de ez nem nagy baj.

A bolygó egy sivatag. Ha a Vénusz kellemes meglepetést nyújtott, a Mars, amelyhez annyi álom kapcsolódik, épp az ellenkezőjét tette. A növényi minták begyűjtése, és az állatok vadászatát hárma is meg tudjuk szervezni. Szerettem volna a levegő fölé repülni űrhajónkkal, és felülről megvizsgálni a bolygót, de Bason lövése ezt megakadályozta. Most akarva-akaratlan ki kell várnunk a visszaindulás tervezett idejét. Arszén Georgijevicsnek nyugalomra van szüksége, amíg lehet. Holnap Borisz Nyikolájeviccsel fel kel keresnünk ismét az amerikai hajót. Meg kell keresnünk Hapgood maradványait, és eltemetni azokat. Konsztantyin Jevgenyevics megint a hajón marad.

— Majd növényeket gyűjtök — felelte Belopolszkij.

— Csak miután mi visszaértünk. Távollétünkben nem hagyhatja el a hajót. Ne felejtse el, hogy nem tudjuk milyen állatok élnek a Marson. Hapgood halála is a legnagyobb odafigyelésre int bennünket.

Másnap, amint felkelt a nap, a terepjáró útnak indult.

— Hat-hét órát leszünk távol — mondta Kámov az őket figyelő Belopolszkijnak. — Mindaz, amit tegnap mondtam, ha a terepjáró nem térne vissza, ma is érvényes.

— Minden rendben lesz! Viszontlátásra!

Kámov beült a kormán mögé, Melnyikov a mellette lévő helyet foglalta el. A kamerát a térdére fektette, hogy megóvja egy esetleges ütődéstől. Mögötte lapátok, csákányok, kötelek, kábelek és egy elektromos csörlő voltak felhalmozva.

Kámov becsukta az ajtót, és elindította a motort. Melnyikov ekkor feltöltötte a kabint oxigénnel.

Levették a maszkot, és szélesen integetve búcsút vettek az űrhajó ajtajában álló társuktól, majd elindultak a tegnapi nyomon. Amint átértek a növények közé értek, Kámov maximális sebességre kapcsolt. A gép bömbölve és dülöngélve rohant előre.

— Száztíz kilométer — jelentette Melnyikov, a mutatóra nézve.

— Jó kis gép! — felelte rá Kámov. — A Marson kényelmesen lehet utazni: nincsenek hasadékok, nincs hegyvidék. Nincsenek hepehupák. A talaj egyenletes, mint egy asztallap. De ennek ellenére csak azért tudunk ilyen gyorsan haladni, mert jól ismert útvonalon haladunk.

Monoton simaságú marsi táj élettelennek látszott. Egyetlen „nyúl” sem keresztezte a terepjáró útját, ami egyenletesen száguldott, egyik kilométert a másik után hagyva maga mögött.

A két űrhajós hallgatott. Melnyikov erős felindulást érzett annak a bolygónak felszínén utazva, amelyet annyiszor látott a Földön, mint egy kis vörös csillagot. Kámov már tegnap megtapasztalta ezt az érzést, és teljesen nyugodt volt.

— Nézze! — szólalt meg Kámov. — Figyelje meg az előttünk lévő terepet!

Melnyikov szeméhez emelte a távcsövet, de semmit sem látott.

— Lát valamit?

— Semmit sem, Szergej Alekszandrovics!

— Erről van szó! — mondta Kámov. — Egy „mocsár” van előttünk. Ez egy láthatatlan csapda. Tegnap Arszén Georgijevics sem látta meg. Szerencsére kis sebességgel haladtunk. Vissza kellett tolatnunk.

Látja az eredeti nyomvonalat?…

A terepjáró megállt.

A „mocsár” alig tért el a környezetétől. Mindössze a homok volt egy kicsit sötétebb, és a növények nőttek egy kevéssel magasabbra, mint a „száraz” területeken.

— Körül kell járnunk „mocsarat”, hogy megtalájuk a biztonságos utat — folytatta Kámov. — Még a harminc kilométeres sebesség is veszélyes lehet. Ki tudja, milyen mély?

Mindketten felvették a gázmaszkot, és kiszálltak a kocsiból.

— Alaposan nézzen körül — szólt Kámov. — Ha nem vesszük észre, mikor a Bason említette „kígyó” megjelenik, az végzetes lehet ránk nézve.

Nyílt területen voltak, de még így is sok növény vette őket körül, és ez csökkentette a látótávolságot. Egy marsi környezethez szokott ragadozó könnyen az emberek közelébe surranhatott.

— Olyan gyorsan kell elvégezni a dolgunk, ahogy csak tudjuk — jegyezte meg Kámov.

Halk hangon szólalt meg, de érezni lehetett visszafojtott érzelmeit.

A Földön mindig hallani lehetett valamit — a szél hangját, a zizzenő homokot, vagy egyéb távoli zajokat, de itt feltűnő csend volt. A homok, a levegő, a növények, mintha mozdulatlanságba merevedtek volna a fagyosan világító napsugarak nem túl meleg fényében. Itt-ott áttört a növények között a sötétkék, csillagokkal teleszórt ég a táj látványát valószínűtlenné tette. Nyomasztó volt a csend. A talaj, amely a lábuk alatt terült el, bármikor kész volt beszakadni a súlyuk alatt. A környezet ellenségesnek látszott, amely éberen lesi a földlakók minden mozdulatát. Készen állt arra, hogy elpusztítsa a birtokháborítókat, ahogy már azt egy társukkal meg is tette.

Melnyikov szorosan megmarkolta a pisztolyát, és a közeli növényekre meredt. Úgy látta, mintha a hosszú levelek között mozogna valami. Ösztönösen közelebb húzódott Kámovhoz.

— Van ott valami — szólt.

Kámov arra a pontra nézett, ahová a társa mutatott, majd pisztolyát hirtelen felemelve tüzelt.

— Mint láthatja, nincs ott semmi. — mondta. — Ne hagyja, hogy az idegei megtréfálják. Tényleg félelmetes itt.

A lövés hangja valahogy nyugtatólag hatott Melnyikovra. Szégyellte gyávaságát. Egy mozdulattal a kezeslábasa derekára csatolta pisztolyát, és Kámovnak igyekezett segíteni.

Úgy döntöttek, hogy az egyik „mocsári” növényt, ami lazább szerkezetű volt, és magasabbra nőtt, magukkal viszik az űrhajóra. A várakozással ellentétben, ez nehéz feladatnak bizonyult. Kámovék először fellazították körülötte a talajt, és miután meggyőződtek arról, hogy nem fenyeget a kidőlés veszélye, kiásták a gyökereit. Melnyikov őrt állt, és figyelte a területet. Többször cseréltek helyzetet.

A növények gyökerei meglehetősen egymásba voltak gubancolódva, ami nagyon megnehezítette a munkát. Melnyikov javasolta a növény kivételéhez a csörlő használatát, de ezt Kámov kereken elutasította.

— Teljesen épen kell a Földre szállítanunk — mondta. — A csörlő széttépné a gyökereit.

Két óra kemény munkával sikerült célt érniük. A marsi növényről eltávolították a homokot, és a terepjáró lapos tetejére fektették. A leesés ellen széles pántokkal rögzítették, a gyökereit gondosan becsomagolták. A hajó a legértékesebb rakománya, egy speciálisan kialakított hűtőkamrában teszi meg az utat a Földig, ami a Botanikai Intézet laboratóriumaiig, ahol majd megvizsgálják azt.

A hajón több ilyen hűtő volt, a bolygón gyűjtött állat- és növénymintáknak.

— Indulnunk kell! — mondta Kámov. Ránézett az órájára. — Jól elhúztuk az időt. Sietnünk kell.

A terepjáró újra az eredeti sebességével száguldott a tegnapi nyomot követve.

— Sok rejtélyt tartogat ez a bolygó — jegyezte meg Kámov. — Sok munkája lesz a következő expedíciónak.

— Miért csak ilyen kevés ideig maradunk, Szergej Alekszandrovics?

— Már elmagyaráztam önnek. Egy meghatározott ponton kell találkoznunk a Földdel.

— Ki lehetne számítani egy másik útvonalat is.

— Mi csak az úttörők vagyunk — magyarázta Kámov. — A mi dolgunk, hogy általánosságban képet adjunk a Marsról és a Vénuszról. Azok részletes felderítése…

Nem fejezte be a mondatot. Előttük ötven méterre jobbra, egy hatalmas fenevad ugrott ki a bokrok közül az útra. Mindkét utasnak feltűnt az ezüstszínű bunda, amely az állat egész testét beborította, és hosszú pofája egy krokodiléra emlékeztetett.

Megpillantva a gyorsan közeledő járművet, a vadállat a „földhöz” lapult, és egy hirtelen mozdulattal beugrott a bokrok közé, és ott eltűnt.

Kámov teljes erejéből a jobb oldali fékre lépett. A jármű hirtelen elfordult, és a bokrok közé rohant, és az állat üldözésébe kezdett.

— Tegye fel a maszkot! — kiáltotta izgatottan Kámov. — Készítse elő a berendezést! Ezt mindenképpen meg kell örökítenünk!

A terepjáró hirtelen fordulásától Melnyikov beverte fejét a szélvédő üvegébe.

— Ott van!

Húszlépésnyire a tótól, a „földhöz” simulva feküdt az állat. A víz elállta a menekülése útját, és ez megállásra kényszerítette.

Melnyikov beindította a kamerát. Kámov gyorsan felsegítette rá, és magára is feltette a gázmaszkot.

A fenevad néhány másodpercig nem mozdult. Aztán fenyegetően kinyitotta hatalmas száját, láthatóvá téve a benne többsornyi, háromszög alakú, éles fogait. A fejétől a farka végéig a vadállat három-három és fél méter hosszú lehetett. Törzse nem volt vastagabb egy krokodilénál, három pár lába volt, amelyek közül az első két pár rövid volt, éles karmokkal, és közel voltak egymáshoz, úgy meghajolva, mint egy szöcske lábai. Nyilvánvalóan ennek köszönhette, hogy ilyen hatalmasakat tudott ugrani.

Zöldesszürke szemével úgy nézett a terepjáróra, pupillája összehúzódott, mint egy macskáé, aztán hirtelen a hátsó lábait kinyújtva tizenkét métert ugorva megtámadta azt.

Melnyikov hátrahőkölt a meglepetésszerű támadástól.

Kámov nem jött ettől zavarba. Az ugrás pillanatában rálépett a gázpedálra, és a terepjáró előrelendült, és a tó előtt elkanyarodott. Az állat átrepült fölöttük, és mögöttük a homokra esett.

A vad valószínűleg feldühödött, és újra elrugaszkodott a talajtól. Ezúttal elérte a célját. A terepjáró megrázkódott a támadástól. Kámov leállította a motort.

Az állat a tetőn volt és hallották karmai és fogai csikorgását a fémen. A kemény munkával kiásott növény összetörve a „földre” esett.

— Felkészülni! — szólt Kámov.

Melnyikov letette a kamerát, és egy puskát kapott fel.

A hernyótalpas lassan megindult előre. Ám az állat nem ugrott le a tetejéről. A farka vége lelógott a „földre”. A fémen csikorgó hangok elhallgattak.

— Le kell ugrasztanunk onnan — mondta Kámov.

Megnyomta a riasztó gombját.

A szirénák üvöltése szaggatta szét a sivatag csendjét. Úgy látszott, hogy a rémült bestia megpróbált leugorni, de karmai megcsúsztak a fémen, és a lánctalpas mellé esett. Melnyikov egy pillanatra egész közelről látta az állat világos hasi szőrzetét, és a levegőben kapálózó hat lábát. Az állat egészen összehúzva magát átfordult, és hatalmas, tízméteres ugrásokkal elfutott.

Kámov fokozta a sebességet — és a terepjáró hamarosan felzárkózott az állat mögé. A szirénák szünet nélkül szóltak, ezért a marsi jószág, ami eddig még soha nem hallott ilyen hangot, hátra sem pillantva rohant előre. Kámov kinyitotta az első ablakot.

— Csak biztos célpontra lőjön — mondta. — A fejére célozzon.

Melnyikov erősen figyelte az mozgását. Az állat le-fel mozgása zavarta a pontos célzásban.

— Nem fog menni — jelentette.

— Egyszer csak elfárad — felelte Kámov.

— Nem tudhatjuk meddig bírja. Bemenekülhet egy másik „mocsárba”.

— Jó! Akkor mással próbálkozunk.

Kámov kikapcsolta a riasztót. A hirtelen feltámadt csendben az állat abbahagyta a menekülést, hogy szembeforduljon az üldözőjével. A hernyótalpas háromlépésnyire volt tőle. Lehetetlen volt eltéveszteni, így Melnyikov lelőtte.

— Úgy látom telibe találta — konstatálta Kámov.

Mindketten az állatot figyelték.

— A szeme közé lőttem — válaszolt Melnyikov.

Néhány percet vártak, aztán óvatosan, fegyverüket készenlétben tartva megközelítették.

De a fenevad halott volt: a golyó pontosan a szeme között találta el.

— Ez azt is bizonyítja, — mondta Kámov — hogy a marsi állat agya is ugyanott helyezkedik el, mint földi társaié.

— Majd tanulmányozzák, amikor a földre szállítottuk.

— Szerencsés eset volt.

— A növény viszont elpusztult.

— Igen, de majd azon leszünk, hogy szerezzünk helyette egy másikat.

A rájuk törő izgalom megakasztotta beszélgetésüket. A lábuknál fekvő állat a Marson született és nőtt fel — valószínűleg egy olyan, hosszú evolúciós folyamat eredményeképp, ami a bolygón múltjának a titka. Mi a közös e fenevadban és a földi állatokban? Milyen különbözik teste a hozzá hasonló, de eltérő körülmények között élő társaikétól? A természet milyen titkait tárja fel az idegen állat, akit egy földi golyó ölt meg, az őt tanulmányozó tudósoknak?

— Fel bírjuk tenni ketten a terepjáró tetejére? Próbáljuk meg!

A Mars kisebb gravitációja sem segített megbirkózni a feladattal. Az túl nehéz volt két embernek.

A csörlőt sem tudták használni, mert nem volt lejtőnek használható eszközük.

— Magunk után kell húznunk az űrhajóig — mondta Kámov.

— A homok ledörzsöli a bőrét. Nem lehetne deszkákon szállítani.

— Veszélyes lenne itt hagyni. A rokonai idejöhetnek, és nem tudjuk, nem eszik-e meg saját fajtársukat. Nem hagyhatjuk, hogy ez a szerencsés eset kudarca végződjön.

— Ön menjen vissza egyedül — javasolta Melnyikov. — Én itt maradok őrizni.

Kámov ezt válasz nélkül hagyta. Egy pillanatig nézte fiatal társát, majd enyhén megvonta a vállát.

— Nincs mit tenni, magunk után kell húznunk — szólt. — De meg kell tennünk mindent, hogy minél kevésbé sérüljön meg.

A beszállt a kocsiba, és hosszas tárgyalásba kezdett Belopolszkijjal.

— Konsztantyin Jevgenyevics is egyetért velem — mondta. — Ha a kiszerelt ülésekre fektetjük, gond nélkül el tudjuk szállítani.

Így is tettek. A terepjáró négy ülését összekapcsolták, és a tetemet óvatosan, a csörlő segítségével rátették. Ez a művelet egy óra hosszán át tartott.

— Ma már nem jutunk el az amerikai hajóhoz — jegyezte meg Melnyikov.

— Annak holnapig várnia kell.

Hat órába telt a visszaút. A lánctalpas a lehető leglassabban haladt. Gyakran meg kellett állni, a rögtönzött pótkocsi szétcsúszó alkatrészeit rögzíteni, hogy le ne csússzon róla az állat teteme.

A nap egyre lejjebb süllyedt a nyugati égbolton, mire a fáradt vadászok végül elérték a hajót. A megölt állat hűtőbe szállítása is kemény munkának bizonyult. Kámov kereken elzárkózott Bason segélykiáltásai elől, miközben három társával kínlódott a közelgő sötétben.

— Már három nap letelt az ötből, — mondta Kámov, mikor végeztek a nehéz munkájukkal —, és még nagyon keveset végeztünk.

— Majd belehúzunk a hátralévő két napban — felelte Belopolszkij. — Igazából az sem kevés, amit eddig elértünk. A „gyík” Földre szállítása — nagy győzelem.

— Hogy mondta? Gyík?

— Igen. „Ugrógyík”. Véleményem szerint ez a legmegfelelőbb név erre az állatra.

Az űrhajó Marson tartózkodásának negyedik napján Belopolszkij és Melnyikov már egy órával a napkelte előtt felébredt. Megfigyelték, hogy minden reggel, a világunk nyulaira emlékeztető kis állatok megjelentek a hajó közelében. Kámov utasította őket: mindenképpen lőjenek le belőlük legalább egyet. Távcsöves puskával felszerelkezve helyezkedett el a két utazó a hajó szárnyain, amint a Nap pereme megjelent a látóhatáron. Nem kellett soká várni. Ahogy az előző napokban, most is a nap első sugaraira megjelentek a „nyulak”. Öt kis állat hosszan szökellt a tó partjánál.

Két lövés hallatszott egy időben, és két „nyúl” lett a vadászok áldozata.

Elégedetten önmagukkal tértek vissza a hajóba, és a marsi fauna két képviselője máris elfoglalta a helyét egy újabb hűtőben.

Kámov igyekezett a reggelivel. Az amerikai hajóhoz kellett menni, és útközben ki kell ásni egy másik „mocsári” növényt, ahelyett, amit a „gyík” összetört.

— Nem lehetünk el többet öt óránál — jelentette ki.

— Vagy ki tudja — szólt Belopolszkij. — Eddig nem telt el nap anélkül, hogy a Mars valami meglepetéssel ne szolgált volna.

Mogorva volt és dühös. Már a negyedik napot kellet a hajón töltenie. A körülmények mindeddig úgy alakultak, hogy minden nap Kámovnak kellett a terepjáróval elmenni, és Konsztantyin Jevgenyevics is szerette volna saját szemével megtekinteni a marsi természetet.

— Mindenhol ugyanaz van — próbálta megnyugtatni Kámov. — A Mars természete mindenütt ugyanolyan.

— Ez nem így van — nyugtalankodott Belopolszkij. — A természet végtelenül változatos.

— Holnap — szólt erre Kámov — ön és Borisz Nyikolájevics felderíti a tőlünk északra és nyugatra fekvő területet. Este pedig elhagyjuk a Marsot.

E szavak megnyugtatták Belopolszkijt, és kikísérte a harmadik útra készülő társait.

— Ne késlekedjenek! — szólt búcsúzóul.

A terepjáró gyorsan ment az űrhajótól 50 kilométerre lévő „mocsár” irányába. Kámov és Melnyikov egész idő alatt a tegnap elejtett „gyíkról” beszélgetett.

— Különös egy állat, nem Borisz Nyikolájevics? — kérdezte Kámov. — A teste — egy gyíké, hátsó lábai — egy szöcskéé, szája — egy krokodilé, szeme — egy macskáé, prémje, akár egy jegesmedvéé.

Egy következő expedíció élve fogja elkapni ezt a szörnyet, és úgy szállítja a Földre.

— Nem tudná a mi, Marsénál sűrűbb levegőnket belélegezni.

— Különleges, ritka levegőt tartalmazó ládában tartják, és nyúllal etetik.

— Szeretnék részt venni azon a vadászaton! — mondta Melnyikov.

— Ez azt jelenti, hogy szívesen utazna megint a Marsra?

— Nem kizárólag a Marsra, hanem bárhová.

— Akkor jó! Még sok lehetőség lesz rá. Az űrutazásokat épp csak elkezdtük. Hanem ahhoz, hogy jó eséllyel induljon, még sokat kell tanulnia.

— Mindent megteszek érte — felelte Melnyikov.

— Helyes. Egy nap még ön igazi „csillagkapitány” lesz — mondta Kámov mosolyogva, felidézve az amerikai újságok, Hapgoodnak ajándékozott nevét.

Akár a tegnapi begyakorlás miatt, akár azért mert „könnyebb” növényt választottak, de még egy órát sem tartózkodtak a „mocsárban”, és miután rögzítették a tetőre, már robogtak tovább útjukon, amit tegnap az „ugrógyík” megjelenése megszakított.

A lánctalpas órája reggel tíz órát mutatott, mikor az égbolt hátterében megjelent az amerikai űrhajó.

Két perc múlva a célnál voltak. Kámov ugyanott állt meg, ahol előző alkalommal.

— Milyen kicsi! — mondta Melnyikov, miközben kíváncsian bámulta a hajót.

— Nem nagy!

Kámov alaposan körülnézett. Első pillantásra semmi sem változott a két nap alatt. Az üzemképtelen óra és a törött lámpa még mindig ugyanott hevertek. Az űrhajó ajtaja zárva volt. De mikor Kámov alaposabban megnézte, számos lábnyomot fedezett fel a homokban, és még többet a hajó szárnyain.

Azt nagyon összekarmolták.

— Állatok jártak itt — jegyezte meg. — És úgy vélem nem csak egy, hanem több is. Nagyon óvatosnak kell lenünk. A közelben lehetnek. Ezek a szőrös „ugrógyíkok” nagyon veszélyesek lehetnek — merengett. — Keressük a kocsiból figyelve Hapgood maradványait. Nyissuk ki az ablakokat, a fegyvereket pedig tartsuk készenlétben. Milyen lövedékek vannak betöltve?

— Robbanógolyók.

— Akkor minden rendben. Továbbmegyünk.

A lánctalpas lassan haladt.

A hajó körüli alapos vizsgálódás majd egy órán át tartott. Köröl-körül minden csendes volt.

Egyetlen állat sem látszott, bár nyomaik sűrűn tűntek fel a homokban.

A keresés nem járt eredménnyel.

Az űrhajósok visszatértek a hajóhoz. Sietniük kellett.

Felváltva szálltak ki a kocsiból, és egy mély lyukat ástak. Csákányra nem volt szükségük.

Kámov felvette az óra és a lámpa maradványait. Az űrhajóba lépve egy viasszal lepecsételt borítékot helyezett el. Ebben volt a jelentés az amerikaiak Marsra való érkezéséről, és a parancsnok, Charles Hapgood halálának körülményeiről. A jelentést Kámov orosz és angol nyelven írta, Bason és ő írta alá.

Megtalálta az amerikai zászlót, amit Bason említett, Kámov egy kis fémdobozt keresett, amibe elhelyezte Hapgood maradványait, és elhagyta velük a hajót, az ajtót becsukva maga után.

A „koporsót” belecsomagolták a zászlóba, leengedték a gödörbe, majd betemették azt.

Itt már nem volt több tennivalója, így hát Kámov elfoglalta helyét a lánctalpas kormányánál.

Délután egy óra körül járhatott az idő. Másfél óra a hazafelé tartó út.

A terepjáró elindult.

Az amerikai hajóra visszapillantva Melnyikov észrevette, hogy a tó vize elsötétült és a felszíne erősen fodrozódott.

— Feltámadt a szél — szólt.

Kámov az égre nézett. Olyan sötét volt, mint máskor, itt-ott pislákoló csillagokkal. A Nap szinte a delelőponton állt, és Deimos, a Mars két holdjának egyike látszott a fényében. Egyetlen felhő sem látszott.

— Három napig szélcsend volt — válaszolta. — Nem csoda, ha véget ért ez a béke. A Marson kell lenni szélnek.

A hangszóróban egy kattanás hallatszott, és Belopolszkij hangja hallatszott: — Szergej Alekszandrovics, hallanak engem?

— Jól halljuk — felelte rá Kámov.

— Merre járnak?

— Az amerikai űrhajó közelében. Nemrég hagytuk csak el.

Hallották, amint Belopolszkij valamit kérdez Pajcsadzétól.

— Kérjük, hogy a lehető leggyorsabban jöjjenek vissza. Minden jel szerint rettenetes homokvihar lesz.

— Természetesen, Konsztantyin Jevgenyevics.

— Arszén Georgijevics kérdezi, nem lenne-e jobb visszamenniük az amerikai hajóra, és ott megvárniuk a vihar végét?

— Nem — felelte Kámov. — Nem tudhatjuk mennyi ideig tart a vihar. Ha elhagyjuk járművünket, az megsérülhet, vagy betemetheti a homok. Ez nagy bonyodalmakat okozhat. Bízom a járművünkben.

Biztonságban haza fogunk térni.

A terepjáró nagy sebességgel robogott előre. A hernyótalp tövisei egybefüggőnek látszottak. A szél egyenesen szembefújt velük, de úgy tűnt, az erős gépezet „fel se vette” azt.

— Veszélyesek ezek a viharok? — kérdezte Melnyikov, de látva, hogy a feszülten előre figyelő Kámov nem válaszol, így folytatta: — Konsztantyin Jevgenyevics azt mondta nekem, hogy a marsi viharok nem tehetnek kárt a lánctalpasban. Mindamellett viharok sem lehetnek itt.

— Belopolszkij ritkán téved — mondta Kámov.

Fokozatosan erősödött a szél. A homok könnyű pora a levegőbe emelkedett, ködbe borítva a láthatárt.

— Már nagyon közel a vihar — jegyezte meg Kámov.

És mintha a szavait akarná igazolni, egy erős szélroham felkapott a lánctalpas előtt egy felhőnyi homokot, és a szélvédőhöz vágta.

Megint kattant a rádió: — Belopolszkij beszél.

— Hallgatjuk önt.

— Az űrhajó keleti oldala felől hatalmas homokfelhő közeledik. Nagyon gyorsan mozog. Félünk, hogy nem érik el időben a hajót. Elérték már a „mocsarat”?

— Még nem.

— Mennyire lehetnek tőle?

— Húsz kilométernyire.

— Jó lenne azt elhagyniuk, mielőtt odaér a vihar. Arszén Georgijevics azt mondja, az a legveszélyesebb hely az egész úton.

— Úgy vélem, időben túl leszünk rajta. Tizenkét perc múlva érjük el a „mocsarat”.

— Azt hiszem a vihar nagyon hamar oda fog érni.

— Ami különben nem tart tovább két-három óránál. Ne feledje, amit önmaga írt a könyvében a marsi viharról. — Kámov nevetett. — Most ellenőrizheti a számításait.

— Örülnék, ha tévedtem volna.

— Tartok tőle, hogy nem téved. A továbbiakban Borisz Nyikolájeviccsel beszélhet.

— Messze van még a „mocsár”?

— Tíz kilométerre.

— A hajótól már csak egy kilométernyire van a homokfelhő — mondta Belopolszkij. — Iszonyú gyorsan közeledik — majd egy pillanat múlva hozzátette: — Az ablakokon nem lehet kilátni. Teljesen elsötétedtek.

Kámov és Belopolszkij nem válaszolt. Aztán Melnyikov beleszólt a mikrofonba: — Látjuk a felhőt. Három kilométerre vagyunk a „mocsártól”.

A teljes látóhatáron gyorsan emelkedő fal látszott. Ez a szél felkapta homok szilárd tömege volt, ami nagyon gyorsan haladt, egyenesen a terepjárónak tartva. A találkozás néhány másodperc múlva megtörtént.

Kámov tudta, ha a lánctalpas elkerülte a „mocsarat”, a veszély jelentősen kisebb lesz. A most közeledő sötétségben a lápos terület rettenetes fenyegetést jelentett.

A felhő már egyre közeledett. Előtte a homok megkergült tornádóként forgott. Kámov ár látta a „mocsarat” elkerülő nyomot.

Tovább!.. Na még egy kicsit!

Melnyikov előredőlt, mintha ez mozdulat segíthetett volna az erős motornak.

A lánctalpas azonos távolságban volt a kanyarodás helyétől, mint a vihar sötét fala. Melyik éri el hamarabb a „mocsarat”? Ez a kérdés életet vagy halált jelenthetett…

— Köszönöm, fiúk! — mondta hangosan Kámov, mikor a terepjáró befejezte széles ívű kanyarját, és az űrhajóhoz tartó egyenes útra ért.

— Ez kinek szólt? — kérdezte Melnyikov.

— Az „Ural”-gyár dolgozóinak — felelte Kámov. — Azoknak, akik ezt a remek motort készítették.

A szörnyű hely elmaradt mögöttük. Most már csak a sötétben ne tévesszék el az utat.

És mintha ezért a győzelemért akarna bosszút állni, a rettenetes vihar lecsapott a terepjáróra. A sebességük azonnal 40km/órára csökkent. Áthatolhatatlan sötétség vette őket körül. A homok nagy erővel verte a lánctalpas ablakait, amik úgy csikorogtak, mintha valaki smirglivel csiszolta volna őket.

— Kérjen radarirányítást, Borisz Nyikolájevics.

És mintha csak meghallották volna a hajón a kérést, egy nagy fénykör jelent meg a vevőjükön, fekete csíkkal a közepén.

— Ez derék! Jól kitalálták mire gondolunk! — jegyezte meg Kámov.

Most már csak a fénysáv közepén látszó fekete csíkban kellett haladniuk, anélkül, hogy az elhomályosulna, mert az azt jelentené, hogy letértek a jó útról. A többi már a motor és a masszív falak dolga volt.

— Hogy van, Borisz Nyikolájevics? — kérdezte Kámov.

— Minden rendben, Szergej Alekszandrovics. Kár, hogy nem filmezhetem le a vihart.

— Az mit sem érne! — nevetett Kámov. — Attól tartok, ilyen fényviszonyok között nem lenne valami „fényes” a felvétel.

A vihar már körülöttük tombolt. Mintha a marsi természet dühös lett volna, mert nem tudott megbirkózni a merész kis kocsival, ami a távoli Földről került ide, és makacsul haladt előre, legyőzve a tomboló elemek erejét.

Áthatolhatatlan éjszakai sötétség vette őket körül. Furcsa volt a tudat, hogy valahol a viharon túl süt a Nap, és mindez nappal történik. Melnyikov, miután meggyőződött arról, hogy a hernyótalpas tetején elhelyezett reflektor fénye nem képes áttörni a száguldó homokszemcsék fátyolán, kikapcsolta azt.

A műszerfalat megvilágító kék fény volt az egyedüli, ahol megpihentethették a kinti sötétségben megfáradt szemeiket.

— Nem tart attól, hogy a homok eltömíti a kerekek csapágyait? — kérdezte Melnyikov.

— Nem — válaszolta Kámov. — Nem tartok tőle. A terepjáró gyári tesztelése Belopolszkij közvetlen irányításával történt, különösen erős homok- és víznyomásnak kitéve azt. Még a legalaposabb próbák során sem történt fennakadás a működésükben.

Mintegy fél óra telhetett el.

Előttük, a mélységes sötétben hirtelen egy apró fénypont villant fel.

— A reflektor! — szólt Kámov. — Tehát már nagyon közel vagyunk a hajónkhoz.

— Hihetetlen, hogy látszik ebben a viharban.

— Négyszáz kilowattos. Majdnem akkora, mint egy repülőtér irányítótornyáé.

Melnyikov megragadta a mikrofont.

— Már látjuk a reflektort — szólt bele.

— Ez remek! — felelte Belopolszkij. — Tizenöt perce bekapcsoltuk a világítást. Akkor már nagyon közel vannak. Jól látja?

— Teljesen világosan.

— Hogy működik a terepjáró?

— Nagyon jól! Szergej Alekszandrovics kéri a jeladó kikapcsolását.

— Kikapcsolva!

A kocsi csökkentette a sebességét. A hajó már nagyon közel lehetett.

A reflektor fénye csillagként ragyogott, és fényétől homályosan láthatóvá váltak a kocsinak csapódó homokszemek.

A vihar nem csökkent, sőt egyre hevesebben tombolt, de az utasokat már nem fenyegette veszély. A terepjáró hazaért. Anyagtalan fény kötötte össze őket az űrhajó elpusztíthatatlan falai mögött türelmetlenül rájuk váró elvtársaikkal.

A hernyótalpasból való kiszállás nem volt egyszerű. A legyőzött szélvihar nem adott rá lehetőséget.

Az álló terepjáró ablakát azonnal belepte a homok. A közelükben lévő űrhajót alig tudták szabad szemel kivenni. Csak a reflektor fénye adott lehetőséget a navigáláshoz.

Kámov a kocsival teljesen a hajó bal oldalához állt. Kérésére Belopolszkij egy kicsit kitárta a hajó szárnyát — és a terepjáró teteje máris védetté vált.

A célkamra ajtaja a terepjáró ajtaja előtt volt. A hajóhoz jutás feltételei így már biztonságosakká váltak, s az utasok egymás után kiszállhattak a kocsiból.

A hajó a „földön” feküdt.

A kerekeit és a szárnyit bevonták, hogy csökkentsék a légellenállást. Az ajtó kicsivel volt a „föld” fölött — és nem kellett a lépcsőt leereszteni.

Ahogy bezsilipelt, és a maszkot levette, Kámov Pajcsadzéhez sietett. Útjuk során nem beszélt róla, de Melnyikov látta rajta, hogy az orvos gondolatai minduntalan a beteg körül járnak. A sebesült jól érezte magát. Miután levette védőöltözetét, Kámov megmérte Pajcsadze hőmérsékletét, és csak ezután nyugodott meg.

— Úgy tűnik, rendbe fog jönni — szólt Kámov. — Holnapután, mikor felszállunk, már teljesen jól lesz.

— Ilyen sebbel, — válaszolt a csillagász — a háborúban, már rég a harcvonalban lennék.

— Az más dolog — felelte rá Kámov. — A háború természete áldozatokat követel.

A vihar még másfél órán át tombolt, aztán olyan hirtelen abbamaradt, mint ahogy kezdődött. A homokfal elsuhant az űrhajó mellett, és máris tovatűnt a távoli láthatáron. Néhány percig még fújt a szél, aztán az is elült. A hajó környékén hasonló békés volt a tájék, mint reggel.

— Döbbenetes! — jegyezet meg Belopolszkij. — Ha átaludtuk volna a vihart, egyáltalán nem hinném el, hogy itt volt.

Valóban, a legkisebb nyoma sem látszott a szélviharnak körös-körül. A talajon fekvő homokréteg érintetlennek látszott. A növények is ugyanolyan sűrűn álltak, anélkül, hogy bármelyiknek a gyökere kiszakadt volna a talajból. Csak az űrhajó jobb oldalánál magasodott egy homokhegy, ami eltakart azon az oldalon minden ablakot.

— Emelje fel a hajót! — adta ki az utasítást Kámov.

Melnyikov megnyomott egy gombot a vezérlőpanelen. Egy motor bekapcsolódott, és a kerekek elhagyták fészküket. A csillaghajó lassan felemelkedett. A homok elterült, és az ablakok kiszabadultak.

A hajó jobb oldalán is minden nyugodt volt. Csak a tó mozdulatlan felszíne látszott. Úgy tűnt, mintha nem is víz, hanem higany töltötte alacsony medrét.

— A szél teljesen elállt — mondta Kámov. — Lesz miért törni a fejüket meteorológusainknak a Mars természetén.

— A botanikusoknak is sok dolga lesz — tette hozzá Belopolszkij. — Nyilvánvaló, hogy a növények a vihar alatt a „földhöz” lapultak. De hogyan hajolhatott meg ennyire a kemény törzsük? Szerkezetük láthatóan más, mint a földi növényeké.

— Itt minden más, mint nálunk — felelte Kámov. — Csak külsőségekben hasonlít a Mars a Földünkre, az evolúció egészen más utat járt be, mint nálunk. Bármilyen tudósnak sok felfedeznivalót ad ez a bolygó.

— És a növényünk?! — kiáltott fel hirtelen Melnyikov, az ablakhoz futva.

— Harmadjára is ki kell mennünk begyűjteni ebből a szerencsétlenből? — reagált Kámov.

De aggódásuk alaptalannak bizonyult. A növény, amiről a vihar alatt teljesen megfeledkeztek, a helyén volt. Rövidesen megtisztították a homoktól, és elhelyezték a hűtőben.

A naplemente még távol volt. A nap hátralévő részét az emlékmű felállítására áldozták, amit a hajó érkezésének emlékére terveztek felállítani, a leszállás helyén. Ez a munka több órán át tartott, és Pajcsadze kivételével, akinek Kámov megtiltotta, hogy elhagyja a hajót, az egész személyzet részt vett. Bason a fogdává előlépett kabinjában ült; úgy döntöttek, nem hagyhatja el azt addig, míg el nem hagyják a Marsot.

A műemléknek az űrhajó közelében választottak helyet, egy kis tisztáson, amit minden oldalról sűrű bozót vett körül. A tisztás közepe több mint húsz méterre volt a növényektől, így a „repülőgyíkok” nem lephették meg őket. Mindenki jól fel volt fegyverkezve.

Pajcsadze ragaszkodott ahhoz, hogy a zsilipkamra ajtajában elhelyezkedve őrködhessen. Ebből a magasságból jól belátható volt az egész terület, így egy nagyobb testű állat megjelenése nem kerülheti el a figyelmét. Őt elrejtette az ajtó előtt álló terepjáró.

Mindezen óvintézkedések mellett az űrhajósok nyugodtan dolgozhattak.

Egy váratlan nehézség akadt a munkájukban; azoknak a hosszú acélcölöpöknek a lerakodása, ami az emlékmű alapjaként kellett a „földbe” verniük, hogy megtartsa azt a bolygó homokos talaján. Minden cölöp 12,5 m hosszú volt, és a zsilipkamrán keresztül nem lehetett azokat kivinni. A keskeny folyosón sem fértek volna el. Erre a munkára a hajó obszervatóriumában lévő tolóajtót kellett használniuk. Ez arra szolgált, hogy ha visszatéréskor az ajtó elzáródna, ezen keresztül tudják elhagyni az űrhajót.

Négy cölöp fért egyszerre a csillagvizsgálóba, és a szorosan lezárt kerek ajtót kinyitották. A kerekeket bevonták, és leültették hajójukat a „földre”. Kámov az obszervatóriumban maradt, és egymás után adogatta ki társainak a nehéz cölöpöket. Bezárta az ajtót, majd ismét feltöltötte levegővel, és miután ismét felemelte az űrhajó testét, kiszállt.

— Micsoda mulasztás! — dörmögte. — A hajó tervezésénél előre kellett volna látnom ezt a helyzetet.

A cölöpök leverése még itt sem volt könnyű munka. Akár a Földön, itt is három embert igényelt ez a dolog. A Mars kisebb gravitációja segített megoldani a felmerült nehézségeket.

Az elektromos csörlő segítségével függőlegesbe állították az első oszlopot. Melnyikov és Belopolszkij könnyű alumíniumlétrára álltak, és egy vibrátort erősítettek a végére. Akár a csörlő, ezt is azzal az elektromos árammal működtették, ami a terepjáró akkumulátorából vettek. A vibrátor súlya a Földön háromszáz kilogrammnyi volt, de itt az százra csökkent. Mindazonáltal ez is elég nehéz volt: csak kettejük megfeszített erejével tudták a megfelelő magasságra felemelni.

Nagyon óvatosan kellett leverni az oszlopot. A homokos talajba gyorsan süllyedt. A vibrátor megtartása a jelenlegi körülmények között meglehetősen nehéz volt. Kámov kezében volt a kapcsolója, és azonnal leállította, ha Melnyikovnak és Belopolszkijnak lejjebb kellett ereszkednie a létrán. Így csinált mindaddig, míg a cölöp teteje nem ért egy vonalba a homokkal.

Rövid szünet után nekiláttak a második oszlop leverésének.

Végül az utolsó, negyedik cölöpöt is leverték. A négy cölöp tetejére egy acéllemezt helyeztek, és csavarokkal hozzárögzítették.

A munkával este nyolc órára lettek készen.

A homokos területen, a szürke-kék növények között ott állt, az időnek ellenálló három méter magas, rozsdamentes acélból készült obeliszk. A lenyugvó nap megvilágította a csúcsán lévő, aranykeretbe foglalt rubinvörös csillagot. Négy oldalán négy aranyból készült, csiszolt dombormű helyezkedett el.

Konsztantyin Eduárdovics Ciolkovszkij, és három tanítványa — a tudósok akiknek olyan fontos szerepe volt az emberiség űrkorszakának beköszöntében — néztek le a marsi tájra.

Nagy izgalommal és jogos büszkeséggel töltötte azokat, akik az űrhajósok emlékműve előtt álltak.

A szülőföldjük leheletét érezték magukon ők, akik az űr végtelenjét átszelték hajójukkal, hogy itt hagyják ezt az emlékművet, a tudománynak nagyszerűségének ezt a jelképét.

Belopolszkij és Melnyikov az űrhajótól északra és keletre semmi újat nem talált. A terület nem sokban különbözött a korábban megvizsgált nyugatra fekvő területtől. Úgy érezték, hogy a marsi természet mindenhol ugyanolyan, legalábbis a bolygó azon részén, ahol az SzSzSzR-KSz2 leereszkedett. Mindezt összevetve azzal, amit az ablakból láttak repülésük alatt, a szovjet tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a bolygófelszín — csaknem mindenhol sivatag. Az állatvilágot is látszólag csak az „ugrógyík” és a „nyúl” képviselik.

Ez nagyon furcsa volt és ellentmondani látszott a biológia törvényeinek.

„Miért csak ez a két állatfaj maradt fenn?” — ámuldozott Belopolszkij. „Hová lett a többi faj? Az lehetetlen, hogy mindig csak a ’gyíkok’ és a ’nyulak’ lettek volna itt. Miért ezek maradtak fenn, míg a többiek kihaltak? A növényzet is nagyon kevés fajból áll. A bolygó jelenlegi növény- és állatvilága nyilvánvalóan nincs összhangban egymással. Itt valami titok lappang.” A Földről elsőnek érkezett embereknek a helyzet ilyennek tűnt. Vajon valóban így van? Erre a kérdésre csak a jövő adhatja meg a feleletet.

„Az élet kialakulásának szempontjából” — mondta egy helyütt Belopolszkij — „alapvetően fontos szerepe van a központi csillagunktól, a Naptól nyert energia mennyiségének. Az evolúciós folyamat teljes egészében ettől függ. Teljesen szükségtelen azt feltételezni, hogy azon bolygókon, amelyeken megjelent az élet, olyan lények kialakulását is eredményezi, mint az ember. A Mars mindig lényegesen kevesebb napenergiát kap, mint a Föld. Logikus azt feltételezni, hogy a Marson az evolúció sokkal lassabban ment végbe, mint a Földön, ezért nem alakulhatott ki a magasabb értelmű életforma. A Földön, ami többet kap a Nap energiájából, mint a Mars, ezek a feltételei sokkal jobbak voltak, és a folyamat gyorsabban lezajlott. A Vénusz, aminek a feltételei még jobbak, ez a folyamat gyorsabban zajlott le, és ezért az élet megközelíti a Földét. Az élet rendkívül változatos, és a Mars példáján láthatjuk, hogyan alkalmazkodik bármely körülményhez.” Kámov emlékezett Konsztantyin Jevgenyevics szavaira, amelyeket a terepjáró ablakiból kitekintve mondott.

A lánctalpas ezután délre ment, mert azt a területet még nem vizsgálták meg. Kámov úgy döntött, hogy végigcsinálják a tervezett programot, és az utolsó útra egyedül ment.

— Ez az út — mondta barátainak — csak formális jellegű. Csak a tiszta lelkiismeretem miatt megyek, és ne mondhassák, hogy nem teljesítettük a tervünket. Véget ért a munkánk a Marson. Nincs szükség két emberre ehhez.

— Magára lesz utalva — jegyezte meg Pajcsadze.

— Semmi sem fog velem történni — válaszolta Kámov. — Lassan elmegyek száz kilométerre, és visszatérek. Meg kell néznünk, mi van tőlünk délre. Ha valami történne, Borisz Nyikolájevics nagy segítségére lehet Konsztantyin Jevgenyevicsnek. Nem lesz könnyű dolguk, hiszen Arszén Georgijevics sérült.

Minden ellenérv lepergett róla: Kámov tartotta magát elhatározásához. Barátai tudták, hogy felesleges tovább vitázni vele, így hát beleegyeztek parancsnokuk magányos utazásába.

Belopolszkij szavát vette Kámovnak, hogy semmilyen körülmények között nem hagyja el a kocsit.

A terepjáró 40 km/ó-s átlagsebességgel haladt előre, és Kámov nagyon figyelt, nehogy véletlenül „mocsárba” kerüljön. A vidék fokozatosan, de erőteljesen lejteni kezdett. Egyre gyakrabban tűnt fel tó, és úgy tűnt, a növényzet is jóval magasabbak, mint ott, ahol a hajó landolt. Kámov megjegyezte, hogy a bozót egyre sűrűbbé és szövevényesebbé válik. Ha még jobban megsűrűsödnek, vissza kell fordulnia. Meggondolatlanság lenne keresztültörni rajtuk. Még mindig elég széles volt az ösvény ahhoz, hogy közöttük ellavírozzon a terepjáró. Jó volt a kilátás, és Kámov nem tartott egy váratlan „gyík”-támadástól. Eddig nyomát sem látta az állatoknak.

Etelt egy óra, és ő már 70 km-re távolodott az űrhajótól. Ideje visszafordulni. Két órára volt szükség, hogy szétszereljék, és a hajóba szállítsák a terepjárót. Pontosan nyolc órakor kell az űrhajónak elhagyni a Marsot. Nyilvánvaló, hogy ezen az úton már nem talál semmi újat.

Kámov megállította a kocsit, és körülnézett. Minden változatlan.

Bekapcsolta a mikrofont, és tájékoztatta társait a visszatéréséről.

— Másik irányból térek vissza — mondta. — Egy óra múlva kapcsolják be radarjelet.

A lánctalpassal keletnek fordult. Húsz kilométert tett meg ebben az irányban, anélkül, hogy bármi említésre méltót talált volna, ezért északnak, „hazafelé” fordította a gépet.

Változatlanul alaposan megfigyelte a tájat, de minden reményt feladott, hogy bármi újat felfedezne a már ismert dolgokon kívül. Kámov figyelmesen nézte, ahogy a terepjáró ablakaiban a marsi táj ismerős, egyhangú képei váltották egymást.

Íme egy tó bukkant fel, partján a sűrűn nőtt kékesszürke növények bozótja. Önmagában ez nagyon szép lenne, de a szeme nem tudta megszokni a látványát. Több tucat ilyen tavacskát látott már útja közben. Itt van egy kis tisztás, ami pont olyan, mint a hol az emlékművet felállították. A sárga, a szürke és a kék színek keverednek, de több száz ilyen szép helyet láttak.

A terepjáróval párhuzamosan egy hosszú, jól látható nyom húzódott. Kámov lelassított, és gondosan megvizsgálta. Egy „ugrógyík” nyoma volt — az undorító krokodilpofájú szőrös fenevadé — aki a Mars ura. Mikor járhatott itt a szörnyeteg? Nem volt képes meghatározni. Lehet, hogy napokkal ezelőtt, de az is, hogy csak néhány perccel előzte meg a terepjárót. A sűrű homok sokáig megőrzi a nyomokat. Lehetséges, hogy valahol a közelben macskaszemekkel figyeli a gépet, és hosszú, szöcskéére hasonlító lábait begörbítve, gyors ugrásra készen vár.

Milyen sok rejtély veszi körül ezt az állatot! Hogyan lélegzi be az alacsony oxigéntartalmú levegőt? Semmilyen földi élőlény nem tudna lélegezni itt. A lény hatalmas tizenkét méteres ugrása rengeteg energiát emészt fel. Honnan veszi azt?

Na és a „mocsár” titka? Az ingoványos terület, amelyben azonban magasra nőnek a növények, hogyan alakulhatott ki a homokban?…

Nagyon sok rejtélyt kell a tudománynak megoldani ezen a bolygón, amelyen az élet máshogy fejlődött, mint a Földön.

Kámov a Vénuszra gondolt. Ott talán kevesebb a titok. Mindaz, amit rövid repülésük alatt láttak, arra utalt, hogy az evolúció ott a földével megegyező módon ment végbe.

Nem csoda, ha a csillagászok a Vénuszt a Föld nővérének nevezték, míg a Mars megmaradt egy titokzatos bolygónak.

Kámov gondolatait is egy alacsony gerinc feltűnése szakította meg, itt, ahol eddig nem látszottak dombok, még csak egy kő sem. Annyira hozzászokott a sík terephez, hogy tudata nem fogta fel azonnal annak feltűnő szokatlanságát. Dombok a Marson! És nem homokból. A szél már rég szétszórta volna, ha abból van. Tehát ez egy szikla. Mostanáig a bolygón még egy követ sem láttak.

A terepjáró hamar legyűrte a távolságot.

Ahogy egyre közelebb jutott a sziklához, úgy nőtt Kámov izgalma.

Végre! Valami más, mint amit eddig láttak!

Talán a bolygó értelmes lényei emelték?

A terepjáró közeledett a szirtekhez, amelyek 5-15 m magasságba nyúltak. Több tucat volt belőle, mintegy egy hektár területen elszórva. Kámov szemügyre vette a hozzá legközelebbi sziklát.

Gránittömbhöz hasonlított. Valamennyit homok vette körül. A kő barna színe jól beleolvadt a sivatag színével. Az utolsó gerince lehetett ez annak a hegygerincnek, amely annak idején ezen a helyen állhatott. A kamerával minden sziklát meg kell örökíteni. Ez nagyon fontos lelet a tudomány számára.

Talán segít a tudósoknak megállapítani, milyen kőzetek lehettek itt a távoli múltban. És persze mintát kell venni a gránitból is.

Lassan megkerülte a gránitsziklákkal teli területet, miközben a köveket több szögből lefényképezte.

Azok olyan közel feküdtek egymáshoz, hogy a lánctalpas nem fért volna el közöttük. Hogy volt-e valami szándékosság a kövek szokatlan elrendezésében, vagy teljesen véletlenül helyezkedtek el így, azt Kámov nem tudta eldönteni. És erre a válaszra fontos volt megtalálni a magyarázatot. Vajon egy természeti képződmény volt ez, vagy a bolygó valaha élt ismeretlen lakóinak egy építményének romjai?

„Ezt e kérdést bármi árion tisztáznom kell!” — gondolta Kámov. — „Ha felmásznék az egyik szikla tetejére, akkor lefényképezhetném az egészet felülről. Ez megmutatná a grániterdő elhelyezkedését, és talán segítene megválaszolni a kérdéseket.” Az órájára nézett. Fogytán volt az ideje.

„Sebaj!” — döntötte el. — „Majd a saját nyomvonalamon térek vissza. Az ismert úton teljes sebességgel haladhatok. Ezzel legalább egy órát megspórolhatok magamnak.” Kattant a hallgató, és Belopolszkij hangja hallatszott: — Az űrhajó jelentkezik.

— Tessék!

— Kérésére bekapcsoltuk a rádiójelet.

— Nem szükséges! — felelte Kámov. — Úgy döntöttem, hogy az általam kitaposott úton térek vissza.

— Na de miért?

— A terepjáróval sziklákba ütköztem. Sok időt el fog venni azok vizsgálata.

A hangszóróban tisztán hallatszott a döbbent kiáltás.

— Sziklákba? — kérdezett vissza Belopolszkij. — Hol találta őket Szergej Alekszandrovics?

— Mintegy nyolcvan kilométernyire, a hajótól déli irányban. Minden oldalról lefényképeztem őket, de meg kell tudnom, mi az — természetes képződmény, vagy egy épület romja. Ezért be kell hatolnom a sziklák közé. Ez a terepjáróval lehetetlen.

— Szóval el akarja hagyni a lánctalpast? — kérdezte Belopolszkij.

— Ez feltétlenül szükséges. Mintát is kell gyűjtenem belőlük.

A rádió néhány másodpercig hallgatott.

— Vigyázzon magára, Szergej Alekszandrovics! — szólt aztán Pajcsadze.

— Ez természetes! — válaszolta Kámov. — De semmi ok az aggodalomra. Teljesen kihalt a vidék.

Két óra múlva jelentkezem.

„Mi történik, ha tévedtem?” — gondolta, de azonnal elvetette az ötletet. — „Mi fenyegethetne?

Állatok? Miért épp most jönnének, ha eddig nem tették? Minden jel szerint teljesen véletlen volt a Melnyikovval való utazásuk alatt az „ugrógyíkkal” a találkozás. Ezek a veszélyes ragadozók éjszakai állatoknak látszanak.” Kámovnak az is eszébe jutott, hogy az állat szeme is olyan volt, mint egy éjszakai ragadozóé.

Mi más veszély lehet? Nyilvánvaló, hogy semmi.

A biztonság kedvéért Kámov ellenőrizte fegyverét, felvette oxigénpalackját, aminek rögzítő övét erősen megszorította — így nem fogja zavarni, mikor a sziklára mászik. A terepjárótól ötven méterre emelkedett egy tíz méter magasságú szikla. Annak a tetejéről jól be kell tudnia látni a terepet. A sziklát már erősen megrongálta az idő, de ez elég volt ahhoz, hogy segítsen a meredek emelkedőt megmászni. Mindenesetre Kámov vitt magával egy hosszú kötelet is.

„Csak a hegymászó felszerelés hiányzik” — vélte. — „De a Marson a hegymászásnak könnyebben kell mennie mint a Földön.” Felvette a gázmaszkot, és az ajtót becsukva maga után elhagyta a kocsit.

A megcélzott sziklához közeledve látta, hogy bár az nagyon meredek, de megmászható. Az időjárás kikezdte a sziklát, ami tele volt repedésekkel. Sok helyen nagy mennyiségű gránit morzsolódott le.

Szinte a legtetején egy párkány alakult ki, amire megpróbált hurkot vetni. Ez nem volt nehéz dolog.

Már a második dobásra sikerült eltalálni. A hurok megfeszült a párkányon. Kámov mászni kezdett.

Súlya itt csak harminc kilogrammot nyomott, ennek ellenére felkészült rá, hogy nem lesz olyan könnyű a feljutás. Néhány perc alatt elérte a csúcsot. Nem lehetett itt megállni, így lábát arra a párkányra fektette, amelyre a kötél ráhurkolódott.

Ebből a magasságból teljesen átlátható volt a terület, és Kámov rögtön látta, hogy sziklák elrendezése nem lehet mesterséges eredetű. Ezt a természet alakította ki így. Csalódását elnyomva készített néhány felvételt, és a másik oldalra fordult, azt is lefényképezni. A szikla lábánál, amelyen volt, egy 20–25 m átmérőjű tisztás terült el. Ahogy lenézett, Kámov úgy érezte, hogy a hideg futkos a hátán. A sziklák közötti tisztáson a már ismert ezüstös szőrzetet látta.

„Gyíkok!” Nagyon sokan voltak. Szorosan, egyik a másikhoz simulva feküdtek a homokban, és látszólag aludtak.

Furcsa, hogy nem érezték meg a jelenlétét. Nagyon közel volt hozzájuk, mikor a szikla alá. Talán ezeknek a marsi ragadozóknak hiányzik a szimatuk, ami földi társaiknak olyan jól kifejlődött? Minél hamarabb el kell hagynia ezt a helyet, amíg azok alszanak. Anélkül, hogy sejtette volna, Kámov a nappali pihenőhelyükre tévedt. Elég, ha csak az egyik felébred — és el lenne vágva útja a kocsihoz.

Kámov készített még gyorsan néhány képet. Nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy az alvó „gyíkokat” le ne fotózza. Ha a lent lévő állatok a földön lennének, a fényképezőgép csattanó hangjára felébrednének, de itt a Marson, a híg levegőben nem hallatszik annyira. A „gyíkok” továbbra is aludtak.

Kámov, miután elrakta a készüléket, óvatosan ereszkedni kezdett a kötélen. Ha az állatok még három-négy percig nem ébrednek fel, baj nélkül eléri a járművet.

Megszorította a kötelet, és lenézett.

A szíve erősen kalapált mellkasában. Újabb hideghullám szaladt végig testén.

Közvetlenül a kötél végénél, ahol az a „földre” ért, egy hosszú ezüstös színű test látszott. Kámov látta, amint zöldesszürke macskaszemét rámereszti, minden mozdulatát figyelve. A bestia a „földhöz” lapult, támadásra készen. Fel tud ugrani tíz méter magasra?

Kámov elővette pisztolyát, és a ragadozót folyamatosan nézve visszamászott előző helyére. Kár, hogy nem a puskát hozta magával! Ilyen távolról el sem tévesztené vele a célt. A pisztollyal csak megsebesíteni tudná a fenevadat. Ráadásul olyan zajt csapna, amitől felébrednének a még alvó „gyíkok” is. Nem lőhet!

Megkapaszkodott a sziklában, és mozdulatlanná meredve figyelte ellenfelét.

A ragadozó nem próbált felugrani. Feküdt a homokon, és rezzenetlen szemmel nézte a férfit.

Ha az állat nem megy el, nagyon súlyos helyzetbe kerül. A ragadozó elé leereszkedni teljes képtelenség. Várjon? De meddig tarthat ez a várakozás?

Kámov nem ismerte a „gyíkok” szokásait. Meddig tart ki a fenevad türelme? Mennyire leleményes az? Tudja-e, hogy az embernek le kell mennie? Hogyan viselkedik egy előtte ismeretlen lénnyel?

Kámov úgy döntött, hogy egy fél órát tétlenül fog várni. Ha a „gyík” nem megy el ezalatt, akkor megpróbál rálőni, vagy a lövés hangjával elijeszteni. Talán elég halk lesz a hang ahhoz, hogy ne ébressze fel az alvó állatokat.

Lassan teltek a percek…

Talán ha itt hagyja a Marson a terepjárót, néhány órát megtakaríthat. Ez idő alatt sok mindent megtörténhet.

Kényelmetlen helyzete ellenére szokott nyugalma nem hagyta el Kámovot. Hideg fejjel mérlegelte a menekülési lehetőségét a váratlan fogságból.

Felhúzza a kötelet, és a szomszédos, alig öt méternyire lévő sziklára hajítja. Egyszerűen a kőtömb tetején lévő éles párkányra dobja a hurkot.

A kötél 50 méter hosszú. Ez elég hosszú ahhoz, hogy megismételhesse a manővert, és még távolabb jusson.

Olyan közel megy agy a terepjáróhoz, amennyire csak lehetséges, és megfogja ölni az állatot, ha az követné őt, s a többi fajtársa még nem ér oda addig, míg ő a terepjáróhoz rohan.

Óvatosan elkezdte felhúzni a kötelet. Annak a vége közelében feküdt a vadállat, és Kámov kíváncsian leste, hogyan fog az erre reagálni.

A közelében mozgó kötélnek magára kellett vonnia a ragadozó figyelmét. A „gyík” ránézett, majd visszafordította fejét az ember felé. Láthatólag az jobban érdekelte.

Hanem a kötél már teljes egészében Kámov kezében volt. Készen állt kockázatos tervének megvalósítására, de úgy döntött, hogy megvárja az általa meghatározott fél óra leteltét, hátha ezalatt az állat elmegy onnan.

Lehet, hogy megfeledkezett róla? Ez elképzelhetőnek tűnt.

De mégse! Az állat járkált egy kicsit, majd elfeküdve ismét a szikla tetejére meresztette a szemét.

„Milyen makacs teremtés!” — gondolta Kámov.

Közben letelt a kijelölt idő.

Kámov gyorsan térdre emelkedett. Hurokra fogta a kötelet, és elhajította. Bár soha nem tanulta ezt a művészetet, meglepetésére mégis a tervezett helyre esett. „Így fedezzük fel magunkban a tehetséget olyan dolgokban, amelyekről eddig sejtelmünk sem volt” — gondolta mosolyogva.

Lábát a gránit kiemelkedő részére fektette, és próbaképpen megfeszítette a kötelet.

A kötél váratlanul meglazult. A kőpárkány, ami olyan szilárdnak látszott, hirtelen megbillent és leomlott. Kámov majdnem elveszítette az egyensúlyát. Kámov megfeszítette az izmait, és az utolsó pillanatban sikerült visszafogni magát, nehogy a tíz méterre levő állatok közé zuhanjon.

A gránitpárkány ötméternyire a gyíktól dübörögve esett le. Szemmel látható ijedtséggel a sziklák közt alvó társai közé ugrott.

Az állatok között kitört a riadalom. Az ezüstszőnyeg hullámzó mozgásba kezdett.

Miközben a letört szikladarabot és saját gondatlanságát szidta, Kámov látta, hogy az állatok pihenőhelyüket elhagyva a sziklák közé húzódtak. Hamarosan mindenhol, ahová csak nézett, ezüst szőrt látott. Ötvennél többet számolt meg a ragadozókból. Nem tudott sehol leereszkedni. Minden menekülési útvonalat elvágtak. Míg az állatok el nem mennek, kénytelen a sziklán ülni. Kámov megértette, hogy megmenekülése csak este, ha elmennek, válik lehetővé. Itt a Nap, moszkvai idő szerint nyolc húszkor nyugszik le. Tehát még négy órája van naplementéig. Az oxigéntartályban levegőnek ennyi időre elégnek kell lenni. Azon, hogy az állatok elérnék, Kámov nem aggódott.

Legkisebb kísérletet sem tették a sziklára való feljutásra, ellentétben a földi ragadozókkal. Az elérhetetlen helyen maradhatna estig, amíg az állatok el nem mennek éjszakai vadászatra, ha… az űrhajónak nem kellene nyolckor elhagynia a Marsot. Legkésőbb hétig meg kell szabadulnia erről a helyről, különben minden reménye elvész, hogy időben elérje a hajót. Akkor csak a halál marad.

Kámov Belopolszkij szavát vette, hogy függetlenül mindentől időben térjenek vissza a Földre. „És ha ön lemarad?” — kérdezte Konsztantyin Jevgenyevics. „Akkor is.” — felelte ő.

Belopolszkij tartani fogja a szavát. Tudja milyen következményekkel járna, ha későn indulnak.

Múlt az idő…

Az állatok még mindig mindenfelé mászkáltak. Egyik-másik néha megállt a szikla lábánál, és leereszkedett a „földre”, mintha ugrásra készülne, és Kámovra meresztette zöldesszürke macskaszemét.

A kétségbeejtő helyzete ellenére Kámov különös nyugalmat érzett. Függetlenül attól, amit tudott, valahogy úgy érezte, hogy minden rendben lesz. Nem tudta volna megmondani, mitől ilyen biztos ebben, de így érezte.

A percmutató rendszeres időközönként lépett előre, mutatva, mennyi ideje van még hátra.

Rohantak a másodpercek.

Élet-halál!.. Élet-halál!..

A helyzet időközben változatlan maradt.

Kámov rá váró barátaira gondolt. Mennyire aggódhatnak most miatta!

Világosan maga elé képzelte mindhármukat. Belopolszkij, komorabban, mint máskor a csillagvizsgáló kezelőpultja és a bejárat között járkál. Melnyikov aggódva bámul az ablakon kifelé — nem látja-e meg a fehér terepjáró alakját. Pajcsadze látszólag nyugodtan nézi az órát. Ő soha nem veszíti l megszokott önuralmát, de Kámov tudta, hogy senki nem aggódik miatta annyira, mint ez a rég kipróbált, hűséges barát.

Hat óra… Már csak egy órája van hátra…

Kámov a kezére hajtotta a fejét. Fáradt agyában állhatatosan, keserű szemrehányásként visszhangzanak az utoljára hallott szavak: „Vigyázzon magára, Szergej Alekszandrovics!”

19… január 2.

A Marson töltött utolsó napunk volt a legnehezebb az egész idő alatt, amit ott töltöttünk.

Nehéz elmesélni mindazt, amin keresztülmentünk, de úgy érzem, ez a kötelességem.

…Kámov déltájban indult el a lánctalpassal az utolsó útjára. Szergej Alekszandrovics jó hangulatban kezdett neki.

— Nem is lesz unalmas! — mondta tréfásan, miközben beszállt a kocsiba.

A terepjáró elment.

Visszatértem a hajó fedélzetére. Belopolszkij az ágyon fekvő Pajcsadze mellé ült. Nála volt a rádió is.

Bementem a laborba, és elkezdtem rendet tenni. El kellett vele készülnöm a felszállásig.

Ugyanakkor úgy döntöttem, hogy eleget teszek Kámov kérésének, és kidolgozom a Bason által készített filmet. Szergej Alekszandrovics engedélyt kért rá, és az nagy vállvonogatások között egyezett bele. Csak annyit mondott, hogy a film üres — csak két képet tudott készíteni. De Kámovot a második kép izgatta, ami azt örökíti meg, amikor Hapgoodot megtámadja a fenevad.

Ez ugyanolyan „gyík” volt, mint amit megöltünk, vagy egy másik, eddig ismeretlen lakója a Marsnak? Ha a második, akkor hogyan nézhet ki?

Miután előhívtam a filmet, megbizonyosodtam arról, hogy az amerikai hajó parancsnokát egy „gyík” támadta meg. Ez a rettenetes kép nagyon jól sikerült. A fenevad és áldozata jól látszik, mintha —,ahogy mi, operatőrök mondjuk, — „beállították” volna őket.

Miután végeztem a laborban a dolgommal, visszatértem a két csillagászhoz. Éppen beszélgettek valamiről, a Mars és a helyzetünk témáját elkerülve. Kámovról még semmi hír nem volt.

Az ablakhoz mentem, és néztem a már jól ismert marsi sivatag képét. A nap tiszta és szélmentes volt.

Tizennégy óra tíz perckor Kámov bejelentette visszatérését. Kérte, hogy adjunk egy óra múlva rádiójelet, mivel egy még ismeretlen útvonalon fog visszatérni.

Letelt az egy óra, és Belopolszkij a mikrofonhoz ült. Egy rövid beszélgetés zajlott le közöttük, aminek azóta sem felejtettem el egyetlen szavát sem.

Szergej Alekszandrovics bejelentette a rendkívüli hírt; sziklákra bukkant. Ezekre a szavakra még Pajcsadze is izgatottan ült fel az ágyában. Sziklák a Marson!..

— Na végre! — suttogta.

Kámov szólt, hogy kiszáll a gépből megvizsgálni azokat és mintákat gyűjteni belőlük. Pajcsadze felhívta a figyelmét az óvatosságra, de Kámov a beszélgetésnek hamar véget vetett. Talán attól félt, hogy lebeszéljük vakmerő vállalkozásáról.

Amikor a mikrofon kattanásával a beszéd abbamaradt, Arszén Georgijevics hirtelen talpra ugrott.

Belopolszkij szemrehányóan megrázta a fejét.

— Semmi oka az aggodalomra — szólt rá.

— Tudom — felelte Pajcsadze.

— Akkor mitől lett ilyen izgatott?

— Fogalmam sincs, de valami nyugtalanít.

Hirtelen eszembe ötlött, amit a képen láttam, — Hapgood feje a szörny szájában, — és önkéntelenül elszóltam magam: — És ha „gyíkkal”…

Egyikük sem válaszolt.

Az obszervatóriumban baljós csend uralkodott. Pajcsadze, feledve Kámov fekvésre való utasítását járkálni kezdett a bejárat és a vezérlőpult közötti szűk folyosón. Néha megállt, és rápillantott a rádióadó-vevőre. Ezekben a percekben olyan kifejezés jelent meg az arcán, mintha meg akarta volna kérni a berendezést, hogy szólaljon már meg. Belopolszkij fojtott izgalommal, gyakran pislantgatott az órájára.

„Két óra múlva jelentkezem” — mondta utoljára Kámov.

Egyik óra telt a másik után, de semmi hírt sem adott magáról. Belopolszkij többször is be- bekapcsolta a mikrofont, ám semmi válasz se jött. A jelzőlámpa világított, jelezve — a terepjáró vevője működőképes.

— Ha volna egy másik járművünk, — szólalt meg Pajcsadze — Szergej utána mennék.

— Még ha lenne is másik kocsi, — felelte Belopolszkij — akkor sem menne senki sehová.

— Miért?

— Mert nem engedném meg. Szergej Alekszandrovics távollétében én vagyok a felelős önért, és a hajóért.

Pajcsadze semmit sem válaszolt. Egy pillantást vetett a hajó parancsnokhelyettesére, és gyorsabban kezdett járkálni.

— Jobban tenné, ha lefeküdne — mondta neki Belopolszkij.

A várakozásom ellenére Arszén Georgijevics engedelmeskedett a tanácsnak. Lefeküdt, és nyolc óráig egy szó sem hagyta el az ajkát.

Az idő fájdalmas lassúsággal telt. Egy pillanatra sem fordítottam el a szemem az ablaktól, ami már belefájdult az út bámulásába, ahonnan a terepjárónkat vártuk. Néha úgy tűnt, mintha látnám feltűnni a láthatáron a lánctalpas fehér testét, s ilyenkor megdobogott a szívem — ám a következő pillanatban eltűnt a látomás.

Kámov által megjelölt visszatérés ideje elmúlt. A terepjáró sehol sem látszott. A rádió jelzőfénye még mindig világított, és talán ez volt a legrosszabb.

Mi történt ott? Hol marad Kámov? Miért nem tért vissza a terepjáróba időben?…

„Életben van még?” — ötlött fel bennem önkéntelenül a rettenetes kérdés.

Az idő múlott… Féltem ránézni az órára. Közeledett az indulás pillanata.

„Az űrhajónak fel kell szállni pontosan a kijelölt időben, függetlenül attól, mi történt” — hallottam fejemben, amint Kámov makacsul hajtogatott. És Belopolszkij válaszát: „Ezt megígérhetem!” Hogyan lesz képes Konsztantyin Jevgenyevics ezt az ígéretét?…

Tudtam, miképp kell döntenie. Tartanunk kell magunkat a tervhez. A hajónak nem szabad tovább maradni a Marson a tervezettnél. Ha ezt tennénk az expedíció elpusztulna. Ha Kámov nem jelenik meg időben, Belopolszkijnak nélküle kell visszatérnie a Földre. Bár elvtársunk halála borzalmasan érint bennünket, de nem ez számít, hanem az, hogy a többiek életben maradjanak, mert különben az egész küldetés értelmét vesztené.

A csillagvizsgálóban csend uralkodott. Mindannyian tartottuk magunkat, kerülve egymás pillantását, nehogy kiolvassuk egymás ki nem mondott gondolatait, társunk szeméből.

Egy darabig türtőztettük magunkat, aztán Belopolszkij törte meg a csendet. Hirtelen felugrott, és az ablakhoz ment. Néhány percig furcsán meredt szemel kibámult rajta. Nagy izzadtságcseppek csillogtak a homlokán.

Mi játszódik le ebben az emberben, akinek szomorú dolga az indulási parancs kiadása? Eddig a parancsnok helyettese volt, most ő lett a parancsnok. Neki kellett kiadni a parancsot: „Indulás!” Ez felért távol lévő barátunk halálos ítéletével.

Hátat fordítva nagyon halkan mondta: — Húsz perc múlva indulunk!

Egész testemben megremegtem. Pajcsadze meg sem rezzent. Egyikőnk sem szólalt meg.

— Hozza ide Basont — mondta Belopolszkij nekem címezve.

Behozni Basont… valakinek helyettesíteni kell Kámovot! Négyen térünk vissza a Földre, ahogy érkeztünk.

Kinyitottam a kabin ajtaját, és odaszóltam neki: — Kövessen!

— A hajó elhagyja a Marsot? — kérdezte az amerikai.

Én válasz nélkül hagytam a kérdést.

Mindeddig nem néztem az órára, de most nem tudtam szememet levenni róla. Láttam, hogy Pajcsadze is tett. A mutató folyamatosan haladó mozgása nekem úgy tűnt, mintha vágtatna a nyolcas felé.

— Sisakot felvenni! — adta ki az utasítást angol nyelven Pajcsadze. Nem kellett kétszer mondania ezt a figyelmezetést. Egy sisakot nyújtott Bason felé. Észrevettem, hogy saját sisakja volt az. Az, ami Kámové volt, magának tartotta meg.

Szóval eldönttetett. Indulnunk!..

— Konsztantyin Jevgenyevics — súgta Pajcsadze.

Belopolszkij kérdőn nézett rá, de Pajcsadze egy szót sem szólt többet.

Egy végtelen hosszú másodperc telt el.

— Jól van! — mondta Belopolszkij. — Húsz perc múlva indulunk.

Pajcsadze hirtelen felemelkedett, és hangosan érthetően azt mondta: — A terepjáró összetörhetett. Szergej ránk vár.

Belopolszkij a pirosan világító lámpára mutatott, és csak egy szót felelt rá: — Vétel!

Pajcsadze arca elborult. Megértettük, mit akar ezzel Konsztantyin Jevgenyevics mondani.

A jelzőfény bizonyította, hogy a lánctalpas rádióadó-vevője üzemképes. Amikor hallgat az adó, az azt jelenti — Kámov nincs a kocsiban. A Mars légköre belélegezhetetlen. Az oxigénkészlet, amit magával vitt a terepjáróban található tartályban, hat órára elegendő. Mivel az utolsó hívás óta öt óra telt el, ezért Kámovnak egy órányi levegője maradt.

— Meg kell keresni! — szóltam.

Belopolszkij furcsa, színtelen hangon válaszolt: — Jól van! Az űrhajó még tíz percig keresni fogja a parancsnokot.

Bason figyelmesen hallgatta a számára érthetetlen beszélgetést. Kétségtelenül érezte a hajón fedélzetén uralkodó feszültséget, de nem értette az okát.

— Merre van Mr. Kámov? — kérdezte.

Pajcsadze, aki eddig háttal ált neki, most hirtelen felé fordult.

— Hallotta az űrhajó parancsnokának utasítását? Dühös hangon, oroszul kérdezte ezt, megfeledkezve arról, hogy Bason nem érti ezt a nyelvet. — Vegye fel a sisakot! Ne szövegeljen!

Az amerikai zavartan rám nézett, amire én angolul megismételtem a parancsot. Bason némán engedelmeskedett.

A mutató gyorsan szaladt a számlapon. A hajón kívül elsötétedett. Eljött az este.

— Sisakot felvenni! — hallatszott a parancs másodjára is.

Ez alkalommal örültem neki. Többé kétség sem férhetett ahhoz, hogy a parancsnok nem tér vissza.

Egyetlen reményünk maradt — az, ha megtaláljuk a szikláknál. Egy erős reflektorral megvilágíthatjuk a hajóról a területet.

— Hálókba feküdni!

Az obszervatóriumban a már korábban használt hálók voltak ismét felakasztva. A Marson nem volt kilövőállás, és a hajó változtat felszállás közben a helyzetén.

Belopolszkij a vezérlőpanelnél ült le, így a hálója üres maradt.

Még a Földről való elindulásunk előtt sem éreztem ilyen fájdalommal teli izgatottságot…

Állandón új parancsnokunk arcát figyeltem. Még mindig sápadt volt, de már nyugodtnak látszott.

Milyen emberfeletti erőfeszítésébe telhetett, hogy ilyen nyugodtnak tűnjön!..

A hajótest megremegett. A motorok harsogása minden másodperccel egyre erősebb lett, úgy tűnt, minden túlharsog nem csak a világon, hanem az egész világegyetemben.

Az űrhajónk megmozdult.

Ám még nem hagytuk el a Mars felszínét.

Belopolszkij megnyomott egy gombot, mire a járművünk kerekei behúzódtak.

Tehát már repülünk!

Néhány villámgyors kézmozdulat… A motorok erős robaja megszűnt, és azonnal a „légkörbe” emelkedtünk. A hajó emelkedése egyszerre megszűnt, és a hajó olyan csendben repült a bolygó felett, akár öt nappal ezelőtt.

Pajcsadze és én azonnal kiugrottunk a hálónkból, és az ablakhoz rohantunk.

Az űrhajónk széles kört írt le a terület fölött, ahonnan az imént felszálltunk. A reflektor fényében minden kis részletet jól megfigyelhettünk.

Ott volt a tó, és a kis emlékmű, ahol az előbb a hajó állt. Még az acélobeliszk tetején lévő csillagot is láttam. A hajó olyan gyorsan ment, hogy az emlékmű éppen csak villanásnyi időre vált láthatóvá.

Belopolszkij nem lassíthatta le a sebességet, mert akkor a „földhöz” csapódunk.

Elrepülünk déli irányba, amerre Kámov indult a terepjáróval.

Négy perc alatt több, mint száz kilométert tettünk meg, majd a hajó visszafordult. Továbbrepülni nem lett volna értelme, hiszen a lánctalpas nem tehetett meg nagyobb távolságot egykori parkolóhelyünktől, mint nyolcvan kilométert.

Száz kilométer ide és vissza, majd megint száz kilométer egy újabb irányba.

Semmi…

A marsi sivatag sötét volt és élettelen.

Úgy éreztem menten elájulok. Mindennek vége!.. Szergej Alekszandrovics Kámov menthetetlenül, végérvényesen elveszett…

Az űrhajó hirtelen irányt változtatott. Megkezdtük az elszakadást.

Egy pillantást vetettem Belopolszkijra.

A periszkópra hajolt. Keményen összeszorított száján kemény eltökéltséget láttam. Nem nézett ránk.

Úgy tűnt, mintha ebben a pillanatban meg is feledkezett volna rólunk.

Arszén Georgijevics elfordult az ablaktól, és a helyére ment. Gépiesen mentem utána.

Pajcsadze szemét elfutották a könnyek.

Nekem nem jutott időm arra, hogy lefeküdjek. Egy rázkódás belelökött a hálómba. A megduplázódott gravitáció ismerős érzése jött. A fülembe hangos zúgást hallottam.

A sziklák sötéten és komoran meredtek a jéghideg levegőbe.

A tövükben lassan járkáltak különös lábaikon a hosszú, bozontos szőrű állatok. A lenyugvó nap sugarai megcsillantak ezüstös szőrükön. Egyik-másik megállt a szikla aljánál, és úgy simult a „földhöz”, mintha ugrani készülne, miközben a szikla tetejére bámult.

A férfi elfeküdt a sziklán.

Fejét behajlított bal karjára hajtotta. Jobbjában szorosan fogta az acélkék színű pisztolyt.

Az ember már régóta ott feküdt. Nagyon fáradt volt mind testileg, mind szellemileg. Rég elvesztette a szabadulásba vetett reményét. Nem mehet le az odatükröződő ablakú terepjáróhoz. Ha odajuthatna, életben maradna! De az úton a halál várja, halál egy undorító vadállat szájában.

Nem, ezt semmiképp sem teheti! Jobb, ha megfullad az maszkban, miután elfogyott az oxigénje.

A nap már a horizont pereméhez közeledett. Az éjszaka olyan gyorsan fog beköszönteni, akár a földi trópusokon. A levegő is még jobban lehűl. Kemény fagy lesz.

De az ember nem erre gondolt. Mire beköszönt a fagy, addigra az oxigén is elfogy, amiből már nem maradt több egy órányi adagnál. A közeli fehér kocsiban ott vannak az életet jelentő gázpalackok,ami mintha nem ötven méternyire lenne tőle, hanem a Mars immár elsötétedett egén lévő csillagokon.

Az ember tisztában volt a sorsával. Sötét szeme mégis nyugodtan és keményen néztek sűrű, bozontos szemöldöke alól. Lassan é magabiztosan mozgott. Felemelte a kezét, és az órájára pillantott.

A mutatók nyolc óra tíz percet mutattak. Felemelkedett. Úgy tűnt neki, mintha hallana valamit.

Ám a sűrű csendet nem zavarta meg semmi. Semmi sem szaggatta szét a sivatag csendjét.

Csalódott mozdulattal feküdt vissza a gránitra.

Újabb tíz perc telt el. A nap eltűnt a láthatár mögött. A levegő gyorsan lehűlt. Eljött a fagyos éjszaka.

Ám valami hang ütötte meg a fülét. Gyorsan felemelkedett, és egész testével a régóta várt hang irányába fordult. A zaj egyre erősödött. Olyan volt, mintha a valahol, több tíz kilométer távolságban hegyekről lezúduló kövek lavinája zúdult volna alá, pokoli zajjal.

A férfi arca krétafehérré vált, de ajkán mosoly jelent meg, a jóváhagyás mosolya.

Ahogy a hang elhalkult az ember is visszanyerte eredeti színét. Végtelen fáradtsággal telepedett vissza előbbi nyugvóhelyére.

Ennyi. Egyedül ő van már csak a Marson. Egymaga az egész óriási bolygón.

Nemsokára eljön a halál pillanata. Még harminc-negyven perc, és minden véget ér.

A sziklán lévő férfi nem félt a haláltól. Csak azt sajnálta, hogy nem mindent hajthattak végre abból, amit eredetileg elterveztek. Nahát, akkor ez van! Amit ő eltervezett, majd mások megteszik. A korai haláláért csak maghát hibáztathatja.

Milyen lassan telnek a percek!..

De mi ez?… Megint ugyanazt a hangot hallotta. Egyre hangosabb, és egyre közeledik…

Fülsüketítővé erősödött…

Egy erős fénysugár tűnt fel a távoli horizonton. Ahová az esett, láthatóvá vált a „földön” lévő növények sötét erdeje és a befagyott tó.

A sziklán lévő férfi nekinyomódott a kőnek, mintha el akarná kerülni, hogy láthatóvá váljon.

Csakugyan ettől félt. A kocsi fehér színe jutott az eszébe. Ha a reflektor fénye eléri a terepjárót, annak lakkozott teteje tükörként fog ragyogni. Akkor biztosan meglátják a ragyogó fényt.

Mintha ezer robbanás hangja olvadt volna egy fülsiketítő hanggá a fejében, ami már elviselhetetlenné vált. A hajtómű erős szelet kavart, ami fütyülve száguldott a sziklák között. Széles szárnyak takarták el az eget az ember fölött.

A reflektor kereső fénye eltávolodott. A területet kísérteties vöröses fény világította meg. A motorok vörös lángjai végigsöpörtek a vidéken, majd eltűntek. A moraj lassan elhalt a távolban.

Az ember megkönnyebbülten sóhajtott fel. Kezét végighúzta homlokán, mintha felesleges gondolatait törölné ki vele.

Megint hallotta a zajt, de már nem olyan hangosan, mint előzőleg. A gép újra visszatért. Legalább két kilométernyire repült el attól a sziklától, ahonnan az ember figyelte. Most nyíltan felállt: már nem láthatták meg őt.

A reflektorfény gyorsan végigfutott a „földön”, megvilágítva a sziklák közötti területet. Ám ez a rövid idő is elég volt arra, hogy az ember szíve megteljen örömmel: az állatok eltűntek a kövek közül!

A lángok vörös izzásában látni lehetett a gyorsan menekülő állatok ugráló árnyait. A halálra rémült „gyíkok” elmenekültek a rakéta elől. Az ember szabaddá vált.

Gyorsan leereszkedett a sziklához rögzített kötélen, és a fehér kocsihoz száguldott. Egypárszor elesett a sötétben, megütve magát az éles köveken. Ámde mit számított a fájdalomhoz képest a tudat, hogy elkerülte a „Mars urainak” rettenetes fogsorát! Inkább haljon meg azelőtt, mielőtt a teste a mohó szörny táplálékául nem szolgál.

A terepjáró karosszékében ülve ismét látta imádott gyermekét, a tovatűnő űrhajót.

A hajó már jól eltávolodott, de keze önkéntelenül egy gomb felé nyúlt — ami reflektorfénybe borítja a terepjárót. A hatalmas repülő észlelni fogja a fényt, és leszáll a „földre”. Remélve elveszett parancsnokának megtalálását.

Elvtársai még mindig reménykednek benne.

Sok időt vesztegettek el. A Föld eltávolodik attól a ponttól, ahol a hajónak a tervek szerint találkoznia kellene vele. Amikor a föld túljut ezen a ponton, már nem fogja tudni utolérni. Akkor mindenki meg fog halni.

Fáradt agya lázasan rohantak a gondolatok. A motorokban van elég tartalék erő… Ha egy kicsit gyorsabban repülnek időben ott lehetnek… Csak meg kell nyomnia a gombot… Kigyullad a reflektor… Megmentheti az életét…

Az életösztöne a gomb megnyomására sarkallja. Az ujja már a sima felületen van… Csak egy kis nyomás… De az értelme győzött az ösztön felett.

Joga van-e neki a hajó parancsnokának megmenteni a saját életét — ezzel kockára tenni a társaiét, és kockáztatni vele az történelem első nagy űrrepülésének a sikerét?

Az űrhajónak vissza kell térni a Földre. És vissza is fog térni oda.

Kámov határozottan visszahúzta kezét a gombtól.

Az imént még a sziklához simult, nehogy felfedezzék a hajóról. Most miért tette kezét a helyét eláruló gombra?

Egyértelmű, hogy a „gyíkoktól” való váratlan megszabadulása, a haláltól az élet felé billentette át a mérleg nyelvét, meggyengítette az akaraterejét. Hibázott, és el kell fogadnia az ebből adódó következményeket. Nincs joga arra, hogy mások életét is kockára tegye.

A távoli láthatáron, amerre az űrhajó eltávolodott, feltűnt a Föld, és úgy tűnt, mintha egy piros vonal elkezdett volna mászni felé. Egyszerre egy egyre csökkenő ponttá válik, ami végül csendben eltűnik a láthatáron.

Ez a Marsot elhagyó űrhajó hajtóművéből kiáramló lángok nyoma volt.

Kámov lehunyta a szemét.

…Egyre jobban gyorsul. Az atombomlás hatalmas ereje hajtja előre a hajót, egy gyorsabban és gyorsabban. Őrült sebességgel száguld az üreges belsejű acéltest, „SzSzSzR-KSz2” felirattal az oldalán. A dicső győzelem hírét viszi haza bolygójára. Hat hónapig fog tartani az útja, míg az éljenző tömeg között fehér madárként leereszkedik a kilövőállásra…

A Mars egét lassan megtöltötték az ismerős csillagképek. A Nagy Medve hajlított nyele a horizont felé hajolt, és süllyedt egyre mélyebbre. A csillagok gyorsan mozogtak keletről nyugat felé, és a bolygó egyik útitársa — a briliáns fénnyel világító Phobos kétszer járta végig útját a Mars éjszakai égboltján. Az éjszakai fagy fokozódott, és egyre hidegebb lett. A homokos sivatag, a befagyott tavak és a furcsa, kék-szürke növények között ugráló „gyíkok” árnyai villantak. Macskaszerű szemükben tükröződött a marsi „hold” képe. A ritkás légkörben tompán felhangzott egy zsákmányul esett „nyúl” panaszos kiáltása.

Az időtlen idők óta tartó a létért való küzdelem minden bolygón lejátszódott, ahol megjelent az élet.

Múlt az idő…

Phobos egyre lejjebb süllyedt, és a sziklák lábánál, azok árnyékban álló fehér kocsi sok millió kilométerre volt a távoli Földtől.

Kámov felemelte fejét és azt mondta: „Viszlát!” Ezzel a szóval köszönt el életének ezt az utolsó szakaszát, amiken az elmúlt órákon ment keresztül.

Arca beesettnek és öregnek látszott. A mély ráncok, amelyek korábban nem látszottak, most is szilárd eltökéltséget mutattak.

„Viszlát!” Előtte a közeli és elkerülhetetlen halál. Esélye sincs, hogy elkerülje. Nincs több remény.

A terepjáró lassan haladt a régi útvonalon. Az űrhajó már nem volt itt, nem volt senki, aki rádión irányította volna. Kámov úgy döntött, hogy visszatér oda, ahol a hajó állt. Holnap, nappali fényben meg fogja vizsgálni, az induló hajó nyomait. Ez fontos volt annak a javaslatának a kiszámításához, ami a kerekek használatát szükségtelenné teszik. Már régóta dolgozott ezen a terven, de eddig még senkinek sem szólt róla. Ez azt jelenti, hogy papírra kell vetnie, az értékes ötlet megmaradása érdekében. A terepjárót az obeliszk közelében hagyja, így a következő expedíció azt könnyen megtalálja. És megtalálják benne ezt — az ő végső üzenetét.

A második marsi repülésre két vagy három évig kell várni. A száraz éghajlaton a terepjáró teljesen ép marad. Az akkumulátor kivételével minden használható marad.

Kámov időnként felgyújtotta a kocsi reflektorait, a helyes irány ellenőrzése végett. Nem sokáig tartotta bekapcsolva a fényt, attól tartva, hogy magukhoz vonzzák az arra kóborló állatokat.

A sziklák, amelyeknél annyi gyötrelmes órát töltött, messze elmaradtak a láthatár mögött.

Köröskörül csak a síkság terült el. Kámov először járt itt éjszaka. Fölötte a csillagok fényesen ragyogtak. A fényükben nehezen lehetett felfedezni a hernyótalpas nyomait. Ha eltévesztené a kitaposott utat, az azt jelentené, hogy fel kell adnia minden reményt az obeliszk megtalálására a homokos területen.

A terepjáró nagyon lassan haladt. Nem volt értelme sietni: még sokára jön el a napkelte.

A kocsiban tárolt oxigéntartályokban lévő gáz, Kámovnak minimum két hétre elegendő mennyiség.

Az akkumulátorokban lévő energiával negyven órát haladhat, maximális sebességgel, folyamatosan haladva. Élelmiszert hozhat Hapgood űrhajójáról, feltéve, hogy megtalálja, de Kámov bízott a képességeiben.

Így két hétig még elélhet, a tartalékok addig ki fognak tartani. Az öngyilkosság gondolata meg sem fordult a fejében. Az életet ily módon való eldobását, mindig gyávaságnak tartotta. Az amerikai hajón kell lenni papírnak. Minden idejét a munkára fogja fordítani. Meg tudja, és meg is kell örökíteni gondolatait utódainak — akik folytatják a munkáját — minden gondolatát, minden, az űrrepülésre vonatkozó számítását, amit felvázol magának.

Hapgood hajóján is van oxigén, és Kámov két hétnél jóval hosszabb ideig is elélhet, de ő nem akart ezzel foglalkozni. Azzal is tisztában volt, hogy öngyilkosság szándéka nélkül is hamar véget ér az élete, de igyekezett elfojtani kellemetlen érzéseit. A végén még egy kis gyávaság is megbocsátható.

Végül is ebben a helyzetben, nem sok minden várható el tőle.

Bárki, aki a Földön látszólag reménytelen helyzetbe kerül, még reménykedhet mások segítségében.

Nekik küzdeniük kell az életükért, csak a gyáva adja fel a reményt. Kámovnak semmi reménye sem volt. Senki sem jöhet a megmentésére. Egymaga volt az egész óriási bolygón.

A Föld elképzelhetetlenül távol van tőle. Az űrhajónak másfél hónap érhet csak oda. Ha feltételezzük, hogy azonnal felszállnak, (ami már önmagában is képtelenség,) és visszatérnek a Marsra, akkor is csak négy hónap múlva érnek ide. Ennyi ideig az amerikai űrhajón lévő oxigénnel sem lesz elég levegője. Természetesen nincsenek gondolkodó lények a Marson, tehát egy harmadik féltől segítséget várni, képtelenség. Az csak egy utópia!

Kámov meg akart bizonyosodni arról, hogy nem téved, ezért megvizsgált minden egyes felmerülő lehetőséget, ami csak az eszébe jutott.

Az amerikai űrhajó! Első pillantásra a legegyszerűbb módja a megmenekülésének. Mi sem könnyebb — beleül, és máris repülhet a Földre. Persze minden ember, akik nincsenek tisztában a technikai dolgokkal, és téves elképzelései vannak az űrbéli navigációról, így gondolja.

Egy olyan nagy kiterjedésű területen, mint a Naprendszer a Föld és a Mars csak apró pontoknak látszanak. Ahhoz, hogy egyik pontból a másikba repüljünk, nagyon alaposan figyelembe kell venni a bolygók hajóra gyakorolt hatását, különösen a Jupiterét, de a Naprendszer egyéb bolygóiét is. Az űrhajó parancsnokának kiválóan kell ismerni hajójának méretét, súlyát, a motorok helyét és erejét.

Tudnia kell kezelni a motorokat, akár másodpercenként beavatkozni annak a működésébe. Ezek nélkül az ismeretek nélkül reménytelenül elveszik az űrben, és soha nem éri el célját.

Kámov nagyon jól tudta ezt. A Földhöz repülni egy ismeretlen hajóval, aminek nem ismeri terveit és motorjának bármely adatát, — olyan lövészre hasonlít, akinek bekötötték a szemét, és abban reménykedik, hogy első lövésével telibe találja a tőle két kilométerre lévő érme közepét.

Ez egy rossz ötlet!

Ennyi! A megmenekülése összes lehetőségét megvizsgálta, még a legelképesztőbbet is végiggondolta és átgondolta. Levonta a következtetést — legjobb, ha nem gondol rá! Összes gondolatát az elkövetkező néhány napban a legfontosabbra kell irányítania.

Felkapcsolta a reflektort, és az útra figyelt. A lánctalpak nyoma nem látszott. Úgy gondolta, eltévesztette a nyomot. Visszafordult.

Néhány perc múlva felfedezte a régi nyomát — itt kanyarodott északnak.

A hely attól a ponttól, ahol előzőleg a hajó állt hetven kilométerre volt.

A kocsin kívül kemény fagy volt, de azon belül ezt nem lehetett érezni. A légmentesen záródó ablakok és ajtók nem engedték be a kinti levegőt, és a gép falain belül elektromos fűtés működött.

Még melege is volt a bennülőnek.

Kámov a bélelt munkaruháját kioldotta, és levette a sisakját. Éhesnek érezte magát, de nem volt nála ennivaló. Általában szoktak vinni magukkal a terepjáróban élelmet, de ő gyors visszatérésre számítva nem vitt magával ételt. „Ez is jó tanulság a jövőre nézve — gondolta. — A más bolygókra utazóknak mindig kell élelmet vinni magukkal.” Még fél óra volt hátra a napkeltéig, mikor a terepjáró az ismert helyre ért. A síkságon homályosan emelkedett a magasba az acélemlékmű, a tetején ragyogott a rubincsillag, visszaverve a valódi csillagok fényét. Különösen tükröződött a befagyott tó jegén. Köztük nem volt már ott a hatalmas hajótest. Kámov még a sötétben is észrevette, hogy a növények megpörkölődtek a hajtóműből kiáramló tűzsugártól.

Ha felkelt a Nap, majd alaposabban megvizsgálja őket.

Egyre inkább gyötörte az éhség, de úgy döntött, hogy az amerikai űrhajóhoz majd csak azután megy, ha választ kap kérdéseire. Különben is, ki tudja? Talán megint kitör egy homokvihar, és megsemmisíti a nyomokat.

Nagyon elfáradt, ezért úgy döntött, alszik egyet, míg felkel a Nap.

Átaludta a napkeltét. Kimerült szervezete nem engedte felébredni, csak dél környékén.

A vizsgálódása két órán át tartott.

A tűz egy hosszú sávban teljesen kiégette a növényeket, úgy, hogy azon a részen nyomuk sem maradt. A part meredeztek csak fatörzsek csupaszon és megfeketedve. Mikor a terepjáró odaért, ahol az űrhajó állt, tehát ahol a tűzvihar a legerősebben tombolt, akkor vált láthatóvá, hogy azon a helyen a homok teteje megolvadt, és üvegszerűvé vált. A kocsi kereke mély nyomot vágott bele.

Kámov minden megfigyelését és következtetését gondosan lejegyezte. Most már mehetett élelmet keresni.

Az éhség fájdalmas volt. Tegnap reggel evett utoljára, és azóta sok megrázkódtatás érte. Kámov úgy döntött, hogy először megkeresi Hapgood űrhajóját, majd miután elég vizet és élelmet vett magához, visszatér az obeliszkhez.

Az amerikai űrhajó nyújtotta kényelemre nem akart gondolni. Élete utolsó napján itt akar lenni…

A hernyótalpas előzőleg ott hagyott nyomai eltűntek: eltörölte őket a homokvihar.

Kámov a kocsival egyenesen nyugatnak haladt.

Onnan százötven kilométerre próbálja majd megkeresni az űrhajót. Eszébe jutott, hogy első útjuk alkalmával Pajcsadze szigorúan tartotta a nyugati irányt, jottányit sem eltérve az útiránytól.

Micsoda szerencse! Ha nem lenne ott az a kis hajó, a helyzete teljesen reménytelenné válna a sivatagban.

Az egyetlen jellegzetes iránymutató van az úton, — a „mocsár” — ami ötven kilométerre volt, és Kámov innen tudta, hogy a megfelelő úton halad. Könnyen felismerte a Melnyikovval is megjárt helyet. A terepjárót felgyorsította.

Amikor a kilométer-számláló azt mutatta, hogy megtett a százötven kilométert, Kámov megállította a kocsit, kiszállt belőle, és felmászott a tetejére körülnézni.

Az amerikai űrhajó sehol sem látszott.

Kámov rájött, hogy valahol eltért az útiránytól. Igen ám, de hol?

Ez fogas kérdés volt. Némi gondolkodás után úgy döntött, merőlegesen jobbra fordul, és tíz kilométert megtesz abba az irányba. Ha nem találja meg a hajót, akkor visszajön a terepjáró csapásán, és ugyanekkora távot megtesz balra is. Ha így sem találja, akkor egyre táguló köröket tesz meg, amíg eredményes nem lesz a keresése.

Ha feladná a hajó további keresését, — azzal éhhalálra ítélné magát. Kámov biztosan tudta, hogy nem térhetett el nagyon az eredeti útvonaltól. A céljának valahol a közelben kell lennie.

És valóban, nyolc kilométer megtétele után balra megpillantott egy homokdombot. Egy pillanatra úgy tűnt neki, minta megint sziklákba botlott volna, de közelebb érve felismerte az űrhajót, amit a homokvihar, akadályt találva benne, egész hegyet rakott rá, homokból.

A hajó bejárata a domb alatt volt, és Kámovnak nem kevesebb, mint három órát kellett lapátolni, míg végre elérte azt. Szerencsére a lapát, amivel Hapgood maradványait eltemették a terepjáróban maradt. Lapát nélkül a kezét kellett volna használnia az ásáshoz.

Már harmadik alkalommal járt az amerikai űrhajóban. Először Pajcsadzéval és Bason-nel volt itt, másodjára Melnyikovval, és most egyedül.

A vezérlőpultnál ott volt az a boríték, amit ő hagyott a hajón. Ebben rögzítették a rakéta parancsnoka halálának körülményeit.

„Milyen különös, — gondolta. — Mindkét expedíció tervezőmérnöke a Marson veszik.” Hamar ráakadt az amerikaiak élelmiszeres dobozára, és meglepte annak szegényes tartalma: némi sertés-, gyümölcskonzerv, egy doboz cukor, keksz és sütemény volt benne. Mindössze ennyit tartalmazott.

Inniuk csak kellett az amerikaiaknak? Legalább víznek kell lenni valahol. Most, mikor erre gondolt, rájött, hogy a szomjúság jobban gyötri, mint az éhség, és egyre jobban elképedt a dobozok, tartályok kaotikus elrendezésén, amelyek között nehéz volt eligazodni.

Egy nagy alumínium-hengerben végül megtalálta a vizet. Ennek erős fém- és gumiszagát érezte Kámov. A hengerből két cső lógott ki, abba a két dobozba, amik úgy néztek ki, mintha koporsók lennének. A víz nyilvánvalóan nem ivási célt szolgált.

Végül talált néhány üveg narancslevet. „Végül is ez sem olyan rossz!” — döntötte el.

Éhsége és szomja csillapítása végeztével papír után nézett. Sehol sem talált.

„Hapgood tudós volt — gondolta Kámov, — minden fontos dolgot feljegyzett. Ahhoz pedig notesz kellett neki.” A kezelőpult mellett egy barna bőrönd hevert. Zárva volt, és kulcs nem volt található a zárhoz.

„Ez Hapgoodé lehetett. Itt őrizhette a jegyzetteit.” Bármilyen kellemetlen is, fel kell törnie a zárját.

Nincs más lehetősége.

Hogy ne kelljen az idejét felesleges keresgéléssel tölteni, Kámov a terepjáróhoz ment, és abból hozta el a szükséges eszközöket. A zár erős volt, és hosszú ideig kellett vele pepecselnie.

Végül siker koronázta munkáját.

Két vastag füzet feküdt a táskában legfelül. Kámov beléjük pillantott, és félrerakta azokat.

Csillagászati megfigyelések voltak bennük lejegyezve. Több váltás ruha egy üveg kölni, borotvakészlet volt alattuk. Papírt vagy valamiféle üres jegyzettömböt nem talált benne. A bőrönd legalján egy bőrtáska hevert, egy köteg rajz kíséretében.

Kámov kinyitotta a táskát. Ebben néhány tervrajzot talált. Egyetlen pillantás elég volt annak megállapítására, mit lát.

A lélegzete is elakadt az izgalomtól, mikor kezébe kapta és szétnyitotta őket.

Ó, ha ezt tudta volna!.. Akkor egyből idejön! Kezében feküdt a megmenekülése kulcsa.

Az amerikai űrhajó tervrajzai voltak azok.

Hogy került ez ide? Miért hozta magával Hapgood?

Nyilván azért, hogy halála esetén senki se használhassa fel a munkáját. Hihetetlennek tűnik, de nincs más magyarázat a dologra.

A sors milyen gonosz iróniája — ennek a felfedezésnek számára már egyáltalán nincs jelentősége.

Túl sok idő ment már veszendőbe…

Kámov gépiesen Hapgood rajzára nézett, abban az öntudatlan reményben, hogy a hajó sebessége mégis lehetőséget nyújt a megmenekülésére.

„29,5 km/mp.” — És a Föld 29,76 km/mp-es sebességgel halad — jegyezte meg hangosan.

A lapok kihullottak a kezeiből. Túl késő!

A hajó nagyobb gyorsulása sem tudta behozni az elvesztegetett időt. A menekülésre harminc órára lett volna szüksége, a fennmaradó három óra kevés volt Kámovnak a rakéta megismerésére.

A remény szikrája felvillant, de egyből ki is aludt. A könyörtelen halál ismét az idegen bolygón magára maradt személy közelébe jutott. Néhány percig üres fejjel, mozdulatlanul ült, majd felállt és gondosan összeszedte a szétszóródott lapokat.

Legyűrte a kétségbeesését. Edzettsége segítségével lebírta, és nyugodtan elkezdte elolvasni Hapgood feljegyzéseit. Csupán egy technikai részlet érdekelte: hogyan sikerült az amerikai tervezőmérnöknek nagyobb sebességet elérnie, mint neki. Huszonnyolc és fél km/sec. az a határ, amit Kámov el tudott érni. Hapgood kicsi, de olvasható betűkkel írt, Kámov pedig értett angolul.

Gondosan megrajzolt ábrák egészítették ki a száraz matematikai számításokkal teli szöveget. A saját tervezői gyakorlata segített megérteni a részleteket is.

Kámov még Belopolszkij tudásánál s fontosabbnak tartotta a matematikát. A legtöbb képlethez nem volt semmilyen magyarázat, ami a tervezőt az űrhajó megismeréséhez vezette volna: Hapgood cak magának készítette jegyzeteit.

Mintegy két órát tanulmányozta alaposan a tervet Kámov. Annyira belemerült a technikai részletekbe, hogy teljesen megfeledkezett reménytelen helyzetéről. Az idő megszűnt a számára.

Hirtelen megborzongott, és szemét egy olyan képletre vetette, ami elhomályosított mindent, amit eddig olvasott.

Hát persze! Hogy is feledkezhetett meg róla?! Miképpen hihette azt egy pillanatig is, hogy az amerikai meg tudott volna olyat tenni, amire a szovjet mérnök nem képes?! Úgy, ahogy Hapgood tette, Kámov hetven km/sec-re tudta volna gyorsítani a hajót. Csakhogy a szovjet embernél ez szóba sem jöhetett. Ötven méter! A testsúly ötszörösére nő a gyorsulás alatt! Hogyan tehette ezt Hapgood?! Ez azt jelenti, hogy útitársának és önmagának helyrehozhatatlan károkat okoz az egészségében. Még ha Kámov szerette volna is, a bizottság soha nem egyezett volna bele egy ilyen hajó megépítésébe.

Most már világossá vált előtte a fémdobozok, és a hozzájuk kapcsolódó víztartályokat. Ám Kámov nem hitte, hogy a vízbemerülés jelentősen csökkentette volna a nagy gyorsulás okozta egészségkárosodást.

De ha Hapgood-hoz hasonlóan figyelmen kívül hagyja azt, lehetséges, hogy van elég tartalék a motorokban, amit felhasználhat a szükség sebesség eléréséhez…

Ezen a napon már harmadszor csillant meg Kámov előtt a megmenekülés reménye.

Mikor megnézte a motor jellemzőit, megállapította, hogy könnyen megoldható az ötvenöt méteres sebesség elérése.

Ez megoldaná a problémáját.

Ugyanakkor azonban az ilyen mérvű gyorsulás halálos is lehet a repülés első néhány percében, de másképp nem érheti el a Földet.

Az indulás mellett a megérkezés is életveszélyt jelentett. Hapgood számításai szerint, a motornak a Marsra érkezéskor nem volt szerepe, mivel leszállást ejtőernyővel végezte. Kámovnak erre nem volt lehetősége. Az ernyőt ugyanis egy ember nem tudta összehajtogatni. Talán Hapgood rosszul mérte fel a motor képességét, és képes lesz még dolgozni.

Akárhogy is, nincs más választása. Vagy vállalja a kockázatot, vagy elfogadja az elkerülhetetlen és közeli halált. „Jobb meghalni induláskor, vagy a szülőbolygóm, a Föld közelében” — döntött Kámov.

19… február 12. Moszkvai idő szerint 10.00 óra.

Végre valóban jogosan írok „moszkvai idő”-t.

Moszkvában vagyok.

Most különösen boldogság érzet van bennem. Tegnap nyomott hangulatban szálltunk le, ám én sohasem felejtem el a legkisebb részletét sem.

Addig akarom leírni, amíg frissek még az élményeim. Ez lesz az utolsó bejegyzés a naplómba. Sok esemény került a lapjaira. Írtam belé Moszkvában, az űrhajó fedélzetén, és a Marson. És most fejezem be a jegyzetelést a szobámban, ugyanannál az asztalnál, ahol azon az emlékezetes július 2.-án.

Szemem előtt megjelenik mindaz, amit átéltem, láttam… Az összes élményem felidézem…

A Földről való indulás…

A gyönyörű költői nevű Vénusz. Az aszteroida sötét alaktalan tömege. Csak egy másodpercnyi volt az élmény, de örökké megmarad emlékezetemben…

A Mars sivatagos síkságai…

Bason lövése… A félénken a „földhöz” simuló amerikai űrjármű…

A rettenetes homokvihar…

Látom a zöldesszürke macskaszemeket, az éles, háromszögletű fogakkal teli nyitott szájú fejet… A nagy test hihetetlen gyors ugrását…

Előttem van az általunk a Marson hagyott emlékmű képe. Egy kis tisztáson, ahol három méter magas, acél-arany obeliszk, tetején a rubincsillaggal…

Az utolsó búcsú. „Nem lesz baj!”…

Indulás a Marsról…

A másfél hónapos bánatba merült visszaút…

Belopolszkij mindent megtett, hogy az űrhajón a Kámov által megadott percben visszatérjen a Földre. „Meg kell tennünk, Szergej Alekszandrovics emlékére”, — mondta.

És végre is hajtotta!

Az expedíciót, a tervek szerint február 11.-én, 12.00 és 14.00 között kellett befejeznünk. Mi 36 perccel tovább maradtunk a Marson, mint kellett volna, de hajónk 12.30-kor mégis leszállt az állványra.

Mi mást kérhettek volna számon tőle?

Konsztantyin Jevgenyevics érdeme; úgy vezette a kapitányát vesztett hajót haza az űrön át, és tette le a leszállópályára olyan pontosan, mint ahogy egy vonat befut a vasúti peronhoz.

Minden tisztelet és dicséret megilleti — méltó utódja lett Kámovnak az űrhajó parancsnoki hídjánál!

Február 11.-én, 8.00-kor mindnyájan összegyűltünk az obszervatóriumban. Elérkeztünk repülésünk végső óráihoz. Földközelbe értünk.

A hajónk leszálláshoz készülődött. Mint minden fontosabb eseménynél, most is előkészítettem a „TASSz szemét”. Pajcsadze a csillagászati műszerekkel vesződött, készen a beavatkozásra. Ezekben a hetekben nagyon lefogyott és komorrá vált. Mindannyiunk közül Arszén Georgijevics viselte legnehezebben a bennünket ért veszteséget. Nagyon jó barátok voltak Kámovval. A Holdra való történelmi repülésük nagyon közel hozta őket egymáshoz. Az egész visszaúton csak nagyon rövid pihenési időkkel szakította meg munkáját. A kitartó munkával akarta elterelni a figyelmét bánatáról.

Belopolszkij a vezérlőpultnál, noteszét a térdének támasztva gyors számításokat végzett, oldalakat töltve meg matematikai képletekkel.

Bason az ablakon bámult ki komoran. A másfél hónapot a kabinjában töltötte, megtagadva annak elhagyását. Bíróság és a büntetés szégyene várja. Milyen dicstelen visszatérés!

Most Belopolszkij a parancsnokunk.

A Földet a Hold hatalmas korongja takarta el előlünk, amit meg kellett kerülnünk. Minden másodperccel egyre közelebb került a hajónkhoz. Megállás nélkül filmeztem. Minden kamerát ráirányítottam, és megállás nélkül dolgoztattam. A Hold Földről nem látható felével volt felénk, de sajnos a Nap csak alig több mint a negyedét világította csak meg, a számunkra érdekes oldalnak.

8.30-ra hajónk megkerülte bolygónk kísérőjét. Mintegy kétszáz kilométernyi utat tettünk meg fölötte, mikor végre feltűnt szülőbolygónk.

Szívem izgatottan és boldogan dobogott… Forró gombócot éreztem a torkomban.

A Föld! Hogy szikrázott a végtelen űr feketeségében ez a csillogóan fényes aurával övezett kék korong.

Az űrhajónk egyenesen oda tartott. A tiszta fekete űrön át közeledtünk felé. Közte és köztünk csak a Hold volt a végtelen űrben — hosszú utunk utolsó szakaszához értünk.

Úgy tűnt nekem, mintha érezném türelmetlenül remegni a hajótestet. Hófehér madárként száguldott fészkére, sorra gyűrve le maga mögött a kilométerek sorát.

Egyre közelebb és közelebb…

A Földhöz közeledve egyre nagyobbnak látszott a bolygó.

Ezekben a izgalmas pillanatokban különösen erősen éreztük a veszteségünk minden keserűségét.

Bárcsak Kámov is velünk lehetne!

Egyszer megszólalt Pajcsadze: — Ha használhatná az amerikai hajót! — Aztán elhallgatott, de miután magunkra hagyott minket, Belopolszkij kiegészítette a mondandóját. Elmagyarázta, hogy ha túlélte, Szergej Alekszandrovics még akkor sem térhetne vissza a Földre az amerikai hajóval, Hapgood építményének tökéletes ismeret nélkül. Ekkor értettem a helyzet reménytelenségét.

Ahogy a Vénuszon, itt is 47 perc alatt, 41000 kilométerre a felszíntől kellett lefékezni a hajónkat.

Ennek a távolságnak elégnek kellett lenni a szökési sebesség teljes lefékezésére, 10méter per szekundum a négyzetennel lassulva, 47 perc alatt éri el a 28,5 kilométeres sebességünk a nullát.

Amikor a motorok megkezdték a fékezést, már olyan közel voltunk, hogy szabad szemmel, erőlködés nélkül felismertem a napsütötte Ázsiát. Európa még az éjszaka árnyékába burkolózott. Az általunk látható felszín jól kivehető volt, nem borították jelentősebb felhők. Bolygónk felszíne minden másodperccel egyre derűsebbé vált, mintha maga is örülne visszatérő gyermekeinek, mosolygó arccal fordult űrhajónk felé.

Csendesen belemerültünk a légkörbe. Rendkívül tiszta volt a levegő, hazánk ege borult fölénk.

Erős távcsövön keresztül láthattuk a Csendes-óceán vakítóan fényes felületét, az Urál-hegység halvány vonulatait. Az Északi-sarkon párába burkolóztak a jégmezők.

Az űrhajónk egyre lejjebb ereszkedett… Száz kilométer magasságban kieresztette hatalmas szárnyait.

Az űrrepülés a végére ért!..

A sztratoszférában már csak egy sugárhajtású gépként szálltunk. Nekem úgy tűnt, mintha egyenesen Moszkvába repülnénk, de harminc kilométeres magasságban vízszintes irányba váltott a repülésünk, és megláttam alattunk az Urál-hegységet.

Belopolszkij a hajót nyugati irányba vezette, és lassan egyre lejjebb és lejjebb süllyedtünk…

A távcsőben Gorkij város villant fel.

Újabb húsz perc múlva Vlagyimir ősi városa felé vittek szárnyaink…

Egyre közeledtünk Moszkvához.

Hajónk egy kilométeres magasságban volt, mikor a horizont felett feltűnt fővárosunk panorámája.

Nem repültünk el Moszkváig. Űrhajónk egyenesen a rakétakilövőhöz tartott.

Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtünk… Halkult a motorok dübörgése… A hajó széles körökkel fejezte be hét hónapos repülését…

Alattunk a hatalmas szabad terület. Visszaértünk oda, ahonnan elindultunk. Elhagyatott volt, és fehérebb a hónál. A magas fal teljes hosszában számtalan zászló lobogott… Apró pontok sorának látszottak a parkoló autók. Nem láttam, de biztos voltam benne, hogy a tetővel védett helyen emberek tömege várja az bolygóközi űrből visszatérőket. Ránk várnak. Mi kiszálltunk, hogy válaszoljunk barátaink kérdéseire.

Nem vagyok benn biztos, Pajcsadze kimondta-e, vagy csak gondolatban hallottuk: — Szerafima Petrovna is itt van.

Szerafima Petrovna — Kámov hű társa és felesége. Az állomás tetején állva bámulta fehér madarunkat, úgy várta találkozását a szeretett személlyel. Még semmit sem tudott…

Egy utolsó hang. A motorok leállnak. A kerekek lágyan a földhöz simulnak.

Örömkönnyeim fátyolán át látom, amint hat autó közelít az állomásról a földet ért űrhajó felé.

Belopolszkij a kameráim kereszttüzében nyitja ki a közvetlenül, zsilipek nélküli kaput. Itt nincs mitől félni, a kinti levegő a Földé.

Az alumíniumlétra a földre ereszkedik. Nem ugrálunk ki a hajóból, mint a Marson, egymás után lelépkedve hagyjuk el azt.

Az élen haladó kocsiból a kormánybizottság elnöke — Volosin akadémikus — száll ki. Mögötte a bizottság többi tagja is felsorakozik.

Több filmes veszi fel a jelenetet. Én végigfilmeztem az egész utunkat, az én szerepem a végéhez ért.

Most rajtuk a sor.

Belopolszkij Volosinhoz lép. Itt félbeszakad a ceremónia, mert az akadémikus mögüli ülésből kiszáll Marina, és széttárt karokkal veti magát apja nyakába. Pajcsadze kezébe kapja a lányát.

Belopolszkij a sisakjához emeli a kezét. Most száraz hangon jelentést tesz az űrhajó parancsnoka haláláról Volosinnak, miközben a hatalmas virágcsokrot tartó Szerafima Petrovna Kámova három lépésre áll tőle, örömteli izgalommal telve…

De nem vette észre, hogy a férje nincs közöttünk? És Vorosin miért nics meglepve, hogy Belopolszkij jelent, és nem Kámov?…

A szörnyű szavak elhangzottak, de Szerafima Petrovna arcán még mindig ott ül a ragyogó mosoly…

A hivatalos jelentés végeztével Volosin átölelte a hajó parancsnokát.

— Gratulálok önöknek — szólt — az első űrrepülés sikeres végrehajtásáért. Azzal, hogy biztonságban visszatértek, nagy ajándékot adtak a hazának. Mi is hasonlóval viszonozzuk az ajándékot.

A Bizottság tagjai szétváltak, és virággal a kezében futott felénk az a férfi, akinek a sorsa hat héten át minden gondolatunkat átszőtte.

Szergej Alekszandrovics Kámov volt előttünk, életben, örömtől csillogó szemekkel.

Nem emlékszem rá, miként kerültem Marina keze közé…

— Szergej!

— Arszén!..

Kámov és Pajcsadze egymás karjaiba rohantak.

Néhány órával később, a lélegzetünket is visszatartva hallgattuk Szergej Alekszandrovics marsi körülményeinek és csodálatos megmenekülésének történetét, nehogy egy szót is elveszítsünk.

Röviden és tömören számolt be élményeiről és tapasztalatairól, de ez a száraz, érzelemmentes történet megvilágította előttem a mesélő hősiességét, akinek a küldetése fontosabb volt, mint az élete.

— Az ötvenöt méteres gyorsulás nem csak a megmenekülésemet tette lehetővé — fejezte be Kámov —, hanem azt is, hogy 21 órával korábban érjem el a Földet, mint Önök. A hajó sebessége tíz perc gyorsulás után elérte a 32450 méter/másodperces sebességet. Az indulás pillanatában elvesztettem az eszméletem, és csak amikor már a tehetetlenségi erejétől fogva repült a hajó, akkor tértem magamhoz.

Természetesen nem merültem vízbe, mert nem hiszem, hogy ez csökkentette volna a gyorsulási erő hatását. Az űrjárművemnek megadtam a haladási irányt, a többit a mechanika törvényeire és a szerencsére bíztam — mondta egy halvány mosoly kíséretében. — Ugye megértik, mennyire unatkoztam.

A Földhöz közeledve tudtam csak igazán értékelni, milyen nagy kincs volt Hapgood kezében, és ő nem volt képes kihasználni azt… A hajó motorjáról beszélek. Ez egy nagyon jó, megbízható mechanizmus, semmivel sem rosszabb a miénknél. A hajót nem a levegő fékező hatásával akartam leszállítani. A motor remekül megbirkózott a problémával. A hajót bolygóra merőlegesen fordítottam, és csak akkor kezdtem el lassítani, hogy mire a hajó a légkörbe ér, a motor leálljon. Az űrhajóm zuhanni kezdett. Ejtőernyőm nem volt, mert a Marson maradt a terepjárónkban. A motort ki-be kapcsolgattam. Nem mondhatom, hogy kellemes érzés volt a rángatózó hajón utazni, de a célomat elértem: megállt a zuhanás, és átváltott rendes repülésbe…

Ezzel elhallgatott. A nagy, gyönyörűen berendezett étkezdében hatalmasra nőtt a csend. Mindenki a folytatást várta. Volosin gépies mozdulatokkal kevergette a már kihűlt teáját. Nyina Arcsillovna, Pajcsadze felesége, halkan suttogva próbálta rábeszélni Marinát a nyugodt ülésre. Belopolszkij, Pajcsadze és én nem tudtuk levenni a tekintetünket újra megtalált parancsnokunkról.

— Összességében csak egyet tudok mondani — szólt —, attól a pillanattól kezdve, hogy az SzSzSzr- KSz2 szétkergette a bestiákat, addig a pillanatig, amíg a Földre értem, végig szerencsém volt.

Nyilvánvaló, hogy a feleségemnek túl korai lenne özvegységre jutni — simogatta meg Szerafima Petrovna kezét. — Űrhajóm a légkörbe merült. Alattam Szibéria terült el. Átrepültem az Urál fölött, miközben folyamatosan ereszkedtem lefelé, és végül Szaranszk város határában szálltam Földre. Bár erősen a talajnak ütődtem, mint látható, rajtam semmi sérülés nincs, de ugyanez a hajómról már nem mondható el. Nincs több mesélnivalóm. Küldtem egy táviratot, mire repülőgéppel Moszkvába repítettek. Tehát így lehettem jelen a mi űrhajónk diadalmas visszatérésénél.

Kezet nyújtott Belopolszkijnak.

— Köszönetet kell mondanom Konsztantyin Jevgenyevicsnek a művészi végrehajtásért. Az űrhajó, mint láthattuk, az ütemterv szerint érkezett meg a leszállópályára. Az első nagy űrrepülést pontosan a tervek szerint sikerült végrehajtani. Ez egy hatalmas győzelem!

— Mit gondol, hová kell a következő űrutat megtennünk? — kérdezte Volosin.

— Természetesen a Marsra. A bolygó rejtélyét végleg meg kell meg kell fejteni. Csakhogy oda már nem én repülök.

— Miért?…

— Attól tartok, hogy a közelmúltban végrehajtott repülés volt számomra az utolsó — mondta szomorúsággal a hangjában Kámov. — A terhelés, amit a Marstól való elszakadástól el kellett viselnem, káros volt az egészségemre.

Mi hárman rémülten néztünk egymásra.

— Tényleg igaz ez? — suttogta Pajcsadze.

— Attól tartok, igen — válaszolta Kámov.

— Meg fogjuk gyógyítani Önt — mondta határozottan Volosin. — Ezt nem engedhetjük! Szovjetunió legjobb orvosai fognak foglalkozni Önnel.

Csönd nehezedett a teremre. Szerafima Petrovna gyöngéden átölelte a férjét, és fejét a vállára hajtotta.

— Nincs semmi baj, drága barátaim! — jelentette ki Kámov. — Az események bebizonyították, hogy Konsztantyin Jevgenyevics megfelelő kapitánya lesz annak az űrhajónak, amit meg fogok építeni.

Remélem, hogy a többiek is részt vesznek benne. Nekem ennyi elég volt. És a fiataljaink körében ott vannak a jövő „csillagkapitányai”. Az űrutazások pedig tovább folytatódnak.

— Az egyik kapitány itt ül mellettem — mondta Nyina Arcsillovna, viccel megpróbálva feloldani a komor hangulatot, ami mindenkire rátelepedett. — Attól tartok az én Marinám szintén a jövő csillaghajósa lesz: csak a csillagokról képes beszélni.

Mindenki elnevette magát.

— Na akkor minden rendben van! — szólt nevetve Kámov.

— Mikor indul a második járat a Marsra? — kérdezte Belopolszkij.

— Két év múlva — felelte Kámov. — Javítani kell a hajón, vagy egy teljesen újat építeni. A 28 és fél kilométer/másodperces sebesség túl kicsi.

— Na és a Vénuszra? — tette fel Volosin a kérdést.

Belopolszkij és Pajcsadze szemében melegség látszott a Föld Nővérének említésére.

— A Vénusz ráér — válaszolta Kámov. — Az a bolygó tele van élettel, de nyilvánvaló, hogy nincsenek rajta rejtélyek. Most lép arra az útra, amin Földünk is bejárt. A Vénuszon most kezd kialakulni az élet. A tudománynak segítséget kell nyújtania az ehhez vezető úton a Föld Nővérének.

De ez nem lesz meg egyhamar. Ezt a kérdést távoli leszármazottainknak kell megoldani, és nem kételkedem benne, hogy meg is teszik. A természet munkáját segíteni kell, és nem erőszakot venni a természeten.

— Úgy legyen! — szólt az öreg akadémikus.

Az űrrepülés befejeződött.

Az első bolygóközi utazás tapasztalatai ragyogóan sikeresek voltak. Az SzSzSzr-KSz2 űrhajó hét és fél hónap alatt meglátogatta Naprendszerünk két bolygóját, és több mint fél millió kilométer repülés után visszatért a Földre.

Nagyban segítette ezt a szovjet tudomány.

Már készülünk a következő útra. Sok lesz még belőle. A szovjet űrhajók sok utat megjárnak a bolygóközi tér felderítésére. Kikutatják annak minden titkát, amelyeket oly féltve őriz. Kíváncsi emberek pillantása világunk, a Naprendszer peremén túlra fog vetülni.

Egy napon zsúfolásig megtöltjük azt, aztán eltöröljük a rendszer szabta korlátokat.

Sem határokat, sem korlátokat nem ismer a merész emberi elme. A tudásnak nincsenek határai!..

Papanyin, Iván Dmitrijevics (1894–1986) — Szovjet, többszörösen kitüntetett sarkkutató

Kreml — Moszkva közepének fallal körülvett történelmi épületegyüttesét jelenti. A kreml szó jelentése eredetileg: fellegvár, citadella. (a fordítgató)

Spektrumanalízis — vagy színképelemzés a testek által kibocsátott fény alapján az összetevők vegyi jellemzőit

Leningrád — ma, és a szocialista rendszer előtt Szentpétervár (Petrográd)

Kljazma — Az Oka mellékfolyója

TASSz — orosz hírügynökség

Terminátor — a fény és az árnyék határa. Jelen esetben a bolygó megvilágított felét a sötéttől elválasztó vonal.

Sztratoszféra — A földi légkör egyik rétege, kb. 11–50 km magasságban. Magába foglalja az ózonpajzsot.

Sir Henry Morton Stanley — Híres újságíró, Afrika kutató, aki felkutatta a Kongóban eltűnt David Livingstne-t.

Több millió évvel ezelőtt kihalt ősállatok.

A Szovjet történelem legjelentősebb eseménye, az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom kezdetének a napja

Giovanni Virginio Schiaparelli (1835. március 14. — 1910. július 4.) olasz csillagász és tudománytörténész.

Persival Lowell (1855–1916) amerikai csillagász

Mars valójában a római mitológiában volt a hadisten.

Areográfia — a Mars „földrajza”, „geográfiája”

Christiaan Huygens (1629. április 14 — 1695. július 8) holland fizikus, csillagász, matematikus Johannes Kepler (1571. december 27. — 1630. november 15.) német matematikus, csillagász, optikus

Reosztát — arra való készülék, hogy valamely elektromos-áramkörbe ellenállások egyszerű műveletek által gyorsabban beiktattassanak v. abból kirekesztessenek. (forrás: Lexikon, web)

AZ ÍRÓ ELŐSZAVA

INDULÁS ELŐTT

START

AZ UTAZÁS

A „CSILLAGKAPITÁNY”

A VÉNUSZ

A TALÁKOZÁS

A MARSON

AZ ÉJSZAKA SÖTÉTJÉBEN

REGGEL

A LÖVÉS

AZ „UGRÓGYÍK”

A HOMOKVIHAR

AZ EMLÉKMŰ

A SZIKLA

INDULÁS!

EGYEDÜL

A FÖLD!